"2001. szeptember 11. a New York-i Világkereskedelmi Központ mindkét tornya és a washingtoni hadügyminisztérium, a Pentagon egyik szárnya terrortámadás következtében leomlott, maga alá temetve rengeteg embert. A hír sokkoló, feldolgozhatatlan, mindnyájunk tudatába szinte beleégeti ezt a napot.
Ülök a nappali szőnyegén otthon, és képtelen vagyok elszakadni a tévétől. Több ezer ember meghalt, de a hozzátartozók – a remény csíráját életben tartva – napok múltán is eltűntekről beszélnek. Egész falakat lepnek el a fényképek, az
apák, anyák, gyermekek, kedvesek fotói, akik életük egy boldog pillanatában mosolyogtak a lencsébe. Sok-sok arcot láthatunk a kimondott, szörnyen magas szám mögött.
Kisfiú emeli magasra édesapja fényképét, üzeni valahová a romok közé és szerte a világba, hogy nagyon várja haza – az apa a 91. emeleten dolgozott. Egy férfi eltűnt nővére után kutat, aki utoljára a toronyház földszintjéről hívta.
Arra gondolok, hogy én is állhatnék várakozón valamelyik kórháznál, nyakamban egy képpel, hátha látta még valaki; és persze lehetnék eltűnt... Hallom, ahogy valaki azt mondja, mi itt, Magyarországon biztonságban vagyunk – nagyon, de nagyon szeretném elhinni.
Napokig kicsit hosszasabban búcsúzkodunk reggelente, és csendesebben járunk Békéscsaba utcáin. A középületeken fekete zászló, de újból dolgozunk, tanulunk, próbálunk látszólag úgy élni, mint előtte.
Nem tudok, nem akarok belegondolni abba, mi zárult le szeptember 11-én. Kiveszem a hűtőből a kólát, és hallgatom Louis Armstrongot, amint az énekli: What a Wonderful World..."
