Az öngyilkosságra készülő Jessie Cates története nem ígért könnyű szórakoztatást, és a Jászai-díjas, Érdemes- és Kiváló Művész rendező sem, aki a november 13-ai bemutató előtt misztériumdrámáról beszélt. A különös, titokzatos hangulatú előadáshoz a színház tetején a fekete próbaterem adta az illő helyszínt. A monodráma vagy a kétszereplős stúdiódarab mindig óriási kihívás, embert próbáló feladat a színészeknek: ebben a produkcióban Kovács Edit az anya (Thelma Cates), Tarsoly Krisztina a lánya alakját keltette életre nagyszerűen, hitelesen.
Élet vagy halál? Pontosítok: a halál az életével szembesíti először Jessie-t, aztán az anyját, végül valószínűleg a nézőket is. Ettől nehéz, ugyanakkor emlékezetes az előadás. A negyven körüli amerikai nő – lehetne persze orosz, magyar, bármi - mindjárt a darab elején közli anyjával, hogy véget vet az életének. „Én megölöm magam.” Eldöntötte, felkészült, már mindent előre elrendezett. A bejelentés Thelmának újdonság, először fel sem fogja („nagyon vicces”), majd különböző módokon reagál, próbálja lányát visszatartani („Beszéljük meg!”, „Ne az én házamban!”). Innentől az anya küzdelme kerül a darab középpontjába, azaz a kérdései, a próbálkozásai. Mit tehet a lánya megmentéséért? Vissza tudja-e tartani az öngyilkosságtól? Képes-e meggyőzni, hogy érdemes életben maradnia? S egyáltalán: mihez kell nagyobb bátorság, az élethez, vagy a halálhoz?
Különös este ez: kérdés, felelet, párbeszéd, amilyen még sosem zajlott le kettőjük között. Nappali-konyha a hatvanas évekből – lehetne persze korábbi vagy akár mostani berendezés -, ez az otthonuk. Vagy inkább csak a lakhelyük… A darab misztikumát a két szereplő ellentéte, valami különös, abszurd párhuzamosság adja: kezdetben Thelma még a csokijával és a körmeivel van elfoglalva, de Jessie a golyókhoz már a pisztolyt keresi. Amúgy látszólag majdnem olyan ez az este, mint a többi. Csak közben a kérdésekre, a válaszokból kirajzolódik a szereplők eddigi élete, sorsa, megismerjük jellemüket.
Jessie nem egészséges, gyermekkorától epilepsziás rohamokkal küzd, jóllehet egy éve tünetmentes, még soha nem volt ilyen jól, mint most. Ez az állapot arra utal, hogy tiszta fejjel hozott megalapozott döntést. A férje elhagyta, szerelmi házassága válással végződött, szeretett fiából drogos lett, tolvaj, bűnöző. Nemcsak családjában, hanem a munkahelyein is kudarcot vallott, anyjához azért költözött, hogy ellássa, így a mindennapi teendőkkel saját magának is elfoglaltságot talált. De számot vetett életével, és úgy látja, kihasználták, megsértették, megalázták, nincs miért tovább élnie, nem érdemes.
Thelma átlagos hatvan körüli asszony, akinek nincsenek nagy igényei, szereti a csokoládét meg azt, ha rendben vannak a körmei. Valószínűleg nem elmélkedett még sosem élete értelmén, ahogyan a lánya. Talán önző is kicsit, talán nem volt a legjobb anya, feleség, s amikor a drámai bejelentéssel szembesül, eléggé gyerekesen viselkedik. Amilyen tudatos, elszánt, megfontolt, előrelátó, döntésétől eltéríthetetlen a lánya, annyira felkészületlen, bizonytalan Thelma. A nézőnek szívszorító, ahogyan a halálba induló lány anyjának a mosás, a bolti rendelések, a gyógyszerbeszerzés fortélyait magyarázza, mint egy kisgyereknek… S megrendítőek az anya ösztönös nekifutásai a habos kakaóval, a sültalmával, a dühkitörésekkel, a csábításokkal, ígérgetésekkel és fenyegetésekkel, hogy megtartsa magának boldogtalan gyermekét. Együtt éltek, anya és lánya, de nem figyeltek egymásra? A dráma egyik csúcspontja, amikor az asszony önmagát vádolja, hogy nem volt jó anya, és az öngyilkosság a büntetése. Milyen kapcsolat az, ahol ilyesmi megeshet? Átlagos, felszínes? Mit rontott el Thelma? És a többi anya és lánya észre veszi-e időben, ha elfogy a szeretet, csak a megszokás, az érdek, a kényelem, a szükségszerűség marad és motiválja az együttélést?
Az előadás attól is izgalmas, hogy érzelmi robbanások és racionális kérdések váltják egymást. Te nem szeretsz itt élni? – fordul Thelma a lányához. Ki miatt, miért akar meghalni Jessie, nem érti, nem akarja érteni. Pedig már tíz éve foglalkozik lánya a gondolattal, és ő észre sem vette. Karácsonykor döntött, biztos nem véletlen, hogy a szeretet ünnepén. Kiderül, hogy Jessie újságolvasó, na még ez is! A külvilággal sincs jóban, nem csoda – írtam, hogy a történet játszódhatott volna régen is, játszódhatna ma is -, se odakint, se idebent nem érzi jól magát. Érdekes a hasonlat: Jessie utálta a buszozást, de muszáj volt elmenni a megállóig. Úgy érzi, hiába utazna tovább, a busz nem visz sehova, ez az ő megállója.
A halál lebeg a fejük felett, de Thelma még mindig jelentéktelen dolgokkal próbálkozik, vásárolni hívja a lányát, a szomszédokról mesél. S még egy adalék: a férjét sosem szerette, „nem volt miért”. Jessie viszont tudta, hogy őt szerette az apja. Az óra az asztal közepén kíméletlenül ketyeg, már nincs sok idő hátra, de még mindig mintha lenne egy kis reménysugár, bár egyre kevesebb. Az anya hisztérikusan önmagát vádolja, lánya vigasztalja, majd kitör belőle a félelem, de legalább őszinte: „Ne hagyj magamra, szükségem van rád!” Groteszk jelenet enyhíti a drámaiságot: Jessie még a temetési ceremónia megszervezéséhez is instrukciókat ad, mire anyja szinte megnyugszik, „rendben van”. Majd hirtelen újra őrjöng, könyörög, hiába. Valamit elrontottak, mintha erre rádöbbenne Thelma is, de későn.
Önvizsgálat kell, ha fáj is! Kit szeretünk valójában, a másikat vagy önmagunkat? Az együttélés rávilágít egymás hibáira, a halál közelsége még inkább. A megértés, a szeretet, az odafigyelés, a felelősség fontossága anya és lánya, gyermek és szülő kapcsolatában felerősödik, különös hangsúlyokat kap ebben a darabban, ahol a szerző és a rendező a bajok mélyére ás. A megrendítő és gondolatébresztő előadásban Kovács Edit és Tarsoly Krisztina átélt, meggyőző, kiemelkedő alakítást nyújt.
Niedzielsky Katalin
