Virágcsokrok, ünneplőbe öltözött emberek, fonott hajú, pörgős-szoknyás kislányok fogadtak szombaton, amikor fényképezni érkeztem Bánkútra. A kis települést nagyjából ötszázan lakják, óvodája egy csoporttal működik és naponta tizenegy gyermekről gondoskodnak. Illetve hamarosan már csak ötről, hiszen a a hétvégén hatan elballagtak.
Felénk nem volt szokás nagy feneket keríteni az óvodai ballagásnak, talán ezért is ért meglepetésként az, amit ott tapasztaltam. A csoportszoba megtelt hozzátartozókkal, szó szerint volt, aki be sem fért a terembe. Az ünnepségre eljött és beszédet mondott a település polgármestere, de az intézményvezető is kedves szavakkal köszönte meg a szülők, a dolgozók és a gyerekek egész éves munkáját. A ballagók és a maradók előadtak egy mesedarabot, aztán verseltek, mondókáztak, énekeltek, körtáncot jártak. Ezután minden búcsúzótól személyesen is elköszöntek az óvó nénik néhány kedves gondolattal és átadták a tarisznyákat, majd a kis- és középső csoportosok egy-egy szál virággal búcsúztatták társaikat. A pedagógusok virágcsokorral köszönték meg a szülői munkaközösség áldozatos munkáját, majd elbúcsúztak a nyugdíjba vonuló munkatársuktól.
Végül hazamentem azzal a családdal, amelyhez eljöttek a messze élő rokonok. A ballagó kislány elé rózsaszirmokat szórtak. A családtagok mintegy időkapszulaként felírták és dobozba rejtették jókívánságaikat. Mindenki fotózkodott mindenkivel, aztán volt eszem-iszom, zene és tánc, és nagyon jó hangulat.
Elgondolkoztam: nem akkor értéktelenednek el az ünnepek, ha nem szentelünk rá időt, energiát. Ha teherként éljük meg. Ha csak azért foglalkozunk vele, mert foglalkozni kell vele. Egy ovis ballagás mérföldkő. Bár valóban, egy ilyen korú gyermek még nem érzi annyira a súlyát, nem tudja, mennyi energiát fektettek a szülei az ünnepségbe. Én nem emlékszem az óvodai ballagásomra, ez a kislány azonban biztosan fog!
