– A Jókai színházban tartott gálán, a kitüntetés átadásán lényegében az egész pályájára visszatekintettek. Mi volt az, ami akkor és ott a leginkább megragadta?
– Márai azt mondja: az ember ott kezdődik, hogy teremt valamit, ami nincs. Csak azt érdemes megcsinálni, ami lehetetlen! Sok lehetetlennek tűnő dolgot hoztunk létre 10 évvel ezelőtt a Jókai színház társulatával, jó volt, hogy ezekre a gálán is emlékezni tudtunk, ezeket a művészek felelevenítették. Ez egy nagyon szép este volt.
– Közel negyven évet ölel fel az ön munkássága. Mi az, amit kezdetként, egy olyan origóként lehetne meghatározni, amely nemcsak a színházművészet felé irányította a figyelmét, hanem a lehetetlenek megvalósítására ösztönözte?
– Mindig is foglalkoztatott, hogyan lehet a művészet eszközeivel közösséget kovácsolni, hogyan lehet az emberekből a művészet eszközeivel kihozni a jót. Ez ma is minden napomat átszövi. A Fővárosi Nagycirkuszba érkeznek a világ minden tájáról művészek, és nekem az a dolgom, hogy egy nap, egy próba alatt megnyissam az ő lelküket, hogy aztán a cirkuszban a tudásuk legjavát nyújtsák. 18 éves koromtól az életem erről szól. Érdekes utat tettem meg, hiszen a cirkuszművészetnek az illúzió szelete, amivel foglalkoztam, az a szórakoztatóipar és a művészet határmezsgyéjén mozgott. Folyamatosan azt kerestem, hogy a cirkuszművészet be tud-e sorolódni a magas művészetek közé. Lehet-e érzelmeket, gondolatokat közvetíteni ezzel az eszközzel? Ennek az útnak érdekes állomása volt a színház területén megszerzett tudás, hogy színházrendezői diplomát szereztem, majd az, hogy Békéscsaba csodálatos ékszerdobozának, a színháznak a vezetésére lehetőséget kaptam. Olyan tudást gyűjthettem így össze, hogy már nemcsak egy kisközösségre, hanem az ország, de talán még Európa közösségére is hatással van. A jelenlegi feladatom ugyanis az, hogy a cirkuszművészetet újrapozícionáljam. Hálás vagyok Békéscsabának, hogy megtalálhattam az idevezető utat.
– Hova sorolható ma a cirkuszművészet?
– Magyarországon egy artistát egy színésszel, táncossal, zenésszel egyformán respektál a közönség, de ez nincs minden országban így. Ahol ez még csak álom, onnan jönnek hozzánk tanulni, hogy mit tettünk, hogyan értük el a cirkuszművészek elismerését. Egyébként, ha a kultúra bármely szeletét megnézzük, és visszatekintünk 100-200 évet, láthatunk olyan periódusokat, amikor egyes művészeti ágazatok megfrissültek. Most azt a periódust éljük, amikor a cirkuszművészet keresi a helyét. Ma számtalan vibráló lehetőség közül lehet választani, de hiszem, hogy a színház és a cirkusz az élőségével, a megismételhetetlen, egy pillanatban megélt katarzisával, ennek az értékével több tud lenni, mint a mobiltelefonon, vagy laptopon nézhető élmény. Ugyanakkor olyan fény- és hangtechnikát is alkalmazni kell, amelyhez már hozzászoktunk.
– Az elmúlt néhány év a kultúra területén is számos nehézséget hozott. A koronavírus-járvány például erősen sújtotta a kulturális tereket, ön ezt államtitkárként hogyan élte meg?
– A válságok, a nehézségek mindig emberi innovációt hoznak felszínre. Bezártak ugyan az intézmények, de a munka, az alkotó folyamat folytatódott. Valamennyi színházban, bábszínházban, könyvtárban, múzeumban, zenekarnál átértékelték az emberek a munkáikat. Olyan online tartalmakat hoztak létre, amelyekkel kommunikálni tudtak a közönséggel, amelyekkel a lelkünk helyreállítását segítették a legnehezebb időkben is. A Covid időszakának az egyik legnagyobb tanulsága az volt, hogy a társadalom túlélésének az egyik alapja, hogy a kultúra képviselői ott legyenek a gáton, és szóljanak az emberekhez. A válság végén volt egy konferencia arról, hogy Európa különböző országaiban a kulturális intézmények hogyan tudták felvenni a kesztyűt, hogyan tudtak segíteni. Azt kell, mondjam: Magyarország élenjárt, egy igazi csoda, amit abban az időben is le tudtak tenni az asztalra a művészeink a kirakat-koncertektől a térzenén át a lakótelepeken, erkélyről nézhető előadásokig. Büszke vagyok a magyar művészekre.
– A Covid után jött az orosz-ukrán háború, Magyarország pedig befogadott Ukrajnából érkező cirkuszművészeket is.
– Európa közepén élünk, befogadó nemzet vagyunk és mindig respektáltuk mások kultúráját. Most, a háború idején igazán megmutatkozik, hogy nyitott kapukkal fogadjuk a bajban lévő, Ukrajnából érkező embereket. Miután kitört a háború, a Fővárosi Nagycirkusz ajtaján menekülő artista családok tucatjai kezdtek kopogtatni. Volt, hogy a tanár indult el 30-40 gyerekkel, és jött hozzánk befogadást kérve. Azt hittük, a háborúnak hamar vége lesz, rövid ideig lesznek itt, aztán hazatérhetnek. Azóta két év telt el. Ma már itt élnek közöttünk, szerelembe estek, elvégezték az iskolát – életcélt kell adni a számukra. Úgy döntöttem, hogy szinte minden produkcióba beemelek Ukrajnából érkezett fiatalokat, fellépési lehetőséget adok nekik. Amíg a napjaikat azzal tudják tölteni, hogy készülnek az előadásokra, nem ülnek magukba zuhanva egy sarokban, a háborús hírek miatt. Így ők félig szinte már magyarok.
– A Békéscsabán töltött évekből mi az, amit leginkább magával tudott innen vinni?
– A legfrissebb a Békéscsaba Kultúrájáért kitüntetés, amelynek számomra üzenetértéke van, mégpedig az, hogy Békéscsaba nem felejt. A mai háborús időszakban olyan ritka érzés az, hogy a jót, a közösen elért sikereket nem felejti el egy közösség – ezért nagyon hálás vagyok. Én sem felejtem el az itt töltött éveket. Ha lelki töltekezésre van szükségem, Békés megyébe jövök, Békéscsaba és Szarvas utcáin sétálok. Amikor például az itteni piacra megyek és megsüvegelnek, megölelnek, az nagyon nagy erőt tud adni a mindennapok újabb és újabb kihívásaihoz. Azt mondják, a Békés megyei emberek nehezen nyílnak meg, de ha ez megtörténik, akkor nagyon befogadóak. Én ezt megéltem. Először furcsán néztek rám, amikor idekerültem, de aztán látták, hogy eredményeket teszek az asztalra és egyre inkább elfogadtak, befogadtak. A mostani gálán sok személyes ajándékot kaptam, ami nagyon megható volt. Ezek közül a szívemhez talán a legközelebb álló a Jókai színházi kelléktárából előkerült, több mint tíz évvel ezelőtt bemutatott, Üvegfigurák című darab egyik kelléke, amelyet – az azóta sajnos már elhunyt – Kara Tünde, Jászai Mari-díjas színésznő tört el minden este az általam tervezett díszletben, és a kellékesek minden este újraragasztottak.
– Békés megyéből a Szarvasi Vízi Színház is önhöz kötődik. Mennyivel volt más ott a munka, mint egy kőszínházban?
– Nincs Európában még egy kulturális színtér, mint a szarvasi. Örülök, hogy ma is a részese lehetek az ott folyó munkának, ami egy sikertörténet. Amikor konferenciákra megyek és a kultúráról tartok előadást, példaként hozom, hogy egy olyan kisváros életében, mint Szarvas, milyen turisztikai és gazdasági fejlesztéseket hoz a vízi színház. Az emberek nyáron azért is jönnek Szarvasra, mert ott minden este történik valami.
– Nyelvében él a nemzet, de a művészetében, kultúrájában hogyan él?
– Hiszem, hogy a kultúra önmagáért beszél, és nem kell nekünk folyamatosan definiálni ennek a jelentését. Hogy verbális vagy nonverbális kultúráról beszélünk, hogy a nemzetközisége, a hazaisága, a megtartó ereje milyen. Átérezzük, hogy egy közösség egymás iránti tisztelete, az egymás munkája vagy a közösen végzett munka, a közösen létrehozott alkotás tisztelete mind-mind a kultúra része. Akkor lesz jó egy kistelepülésen élni, ha annak élő kultúrája van. Felelősségünk, hogy a gazdaság teljesítőképességének a függvényében ennek teret és forrásokat adjunk.
