Szerénytelenül állíthatom, a Kádár család egyik krónikása vagyok. Ferkót, a családapát az 1988-as nyári bakuczi építőtáborban ismertem meg. A jó háromszáz fős táborban se perc alatt szembeötlött a kicsattanó életkedve és a hihetetlen, földöntúli üzenettel vibráló kék szeme – amely nem éppen a mindennapok gyermekére utalt.
Öt év múlva Orosházán együtt voltunk sorállományú katonák; a szabadideje nagy részét édes hármasban töltötte a kottaállványával és a citerájával. Majd a leszerelést követően felszerelt a csabai Andrássy úti (kis) Ofotért egyik laboránsának. Közben tőle függetlenül ismertem meg a leendő feleségét, az akkor még főiskolás Mannit. Emlékszem 1995. március idusára, amikor is összekötötték az életüket. 2000-ben megszületett Katica, két év múlva Kende és ismét két esztendővel később Kolos, pardon K O L O S.
Szinte mindenki híresség a családban: Ferkó (Traktoros Feriről már sok dalt írtunk), a nagyobb gyerekek a csabai középiskolás diákélet oszloposai voltak, Kolos… Kolos pedig jelen pillanatban a leghíresebb Kádár – még talán Jánosnál is ismertebb. De kicsoda Manni, ez a szerény édesanya? Aki olyan, mint a dobos a zenekarban vagy a kapus a csapatban: szinte észrevehetetlen, de ha nincs ott, összedől a vár.
Manni a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Tiszalökön született, ám a családjával Tiszadadán élt, majd a középiskolás éveit a tiszavasvári Váci Mihály Gimnáziumban töltötte. Azt követően a békéscsabai Kőrösi Csoma Sándor Tanítóképző Főiskolára jelentkezett, és nagy szerencsénkre itt maradt a békési megyeszékhelyen. Néhány évig tanított, majdan Mézes Manni néven Ferkóval elkezdett mézeskalácsozni, néhány év múlva pedig a fotószínházba is belefogtak. Eredendően Mannival beszélgettem, miközben Feri is besegített, majd elment, visszajött, kávét főzött stb.
– A mézeskalács készítést a tiszadadai nagymamádtól tanultad?
– Dehogy.
– Ó! Semmi romantika? Mi hajtott akkoriban: lengőteke, kézilabda… ?
– Gimis koromban sokáig röplabdáztam, az volt a nagy szerelem. A főiskolán is próbálkoztam vele, de mivel időhiányban nem jártam az edzésekre, így abba maradt.
– Akkoriban Kazár Kriszta…
– … vagy Széplaki Nóri, aki később kolléganőm lett a Madách Utcai Általános Iskolában.
– Észrevettem, hogy átlagban úgy négy évente jövök hozzátok. Eddig a sok-sok cipő mindig, mint a matchboxok a lépcsőfeljárón, sorban állt. Ma már elég foghíjas a létszám, hiszen mindhárom gyerkőc kirepült. Nem furcsa, hogy már csak ketten kergetitek egymást?
– De, nagyon! Már megszoktuk, de a tavalyi ősz nehéz volt.
Mannika – Fotó: Kádár Ferkó
– Akkor lett Kolos elsőéves az egyetemen?
– Igen, ráadásul beköltöztettük. De csak ilyen hirtelen, egy olyan vasárnap, amikor épp nem volt munkánk. „Ó, minden gyermek hazajött! – mondtam Ferinek. – És Kolosnak jó sok cucca van. Ó, mi lenne, ha elvinnénk őket kocsival, hiszen ilyenre soha nem érünk rá.” És miután mindenkit kiraktunk, meghasadt a szívünk.
– Milyen furcsa, hogy volt egy szabad vasárnapotok.
– Ugye, milyen furcsa?
– Szóval Csabán voltál fősulis.
– De nem egyből vettek fel, mert volt egy sikertelen felvételim, így otthon maradtam képesítés nélküli tanárnak, közben elvégeztem egy újságírói képzést.
– Akkor te írod meg ezt a cikket!
– Jó. Az otthoni önkormányzati lapnál, a Dada Szavánál is dolgoztam, de szinte szerelemből.
– Nem akartál firkász lenni? Bár akkor nem ismernéd Kádár Ferkót.
– Én pedagógusnak születtem, csak a felvételin épp az ének volt számomra a fő mumus, ezzel szemben később bekerültem egy zenész családba – Feri nagypapája, dédapja is muzsikus volt.
– Nem mertél énekelni?
– Nem. Anyukámmal viszont otthon a konyhaasztalnál nagyon sokat gyakoroltunk. Ráadásul a főiskolára hétszeres túljelentkezés volt, így nem sok eséllyel vágtam bele. De valahogy csak sikerült. Noha több embert vettek fel, majd év közben szépen szórták a csapatot.
– Egyértelmű volt, hogy maradsz Békéscsabán?
– Igen; nagyon megszerettem ezt a várost. Tiszavasvári után Csaba egy nagy város volt, tele fiatalokkal, izgalmas helyekkel.
– Milyen nyüzsi volt itt akkoriban.
– Csoda volt! Számtalan jazz- és blueskoncertre jártunk.
– És akkor jött a 1995. március 15-e.
– Aznap fogtam meg először Feri kezét a Munkácsy múzeum nagytermében. De előtte még főiskolás koromban, az egyesület (Békés Megyei Népművészeti Egyesület) által szervezett nyári táborban már találkoztunk. Feri a korongozást, én a szövést tanultam.
– Kádár Mannit eredetileg hogy hívják?
– Kádár Marianna. Nem! Bíró Marianna.
– Ezen gondolkodtál?
– Nem. 2000-ben megszületett Katica, de már az érkezése előtt elkezdtünk parafázni: díszdobozokat, faliórákat, ceruzatartókat, hajcsatokat stb. készítettünk. Mi mindig a kezünkkel csináltunk valamit.
Ferkó & Manni – Forrás: Kádár Ferkó
– Feri is?
– Ő is mézeskalácsos. Feri volt az első tanítványom. Nos, az egyik alkalommal, amikor Szegeden árultam a termékeinket, összefutottam egy általános iskolás osztálytársam tesójával, majd az örömtől felbuzdulva, nagy lendülettel bemutatkoztam: „Szia, Kádár Manni vagyok!” Ahogy kimondtam leesett, hogy a Kádár a férjezett nevem, Mannit pedig a főiskolán kaptam. Így bizony nagyon sokat segítettem neki, de valahogy kibogoztuk.
– Honnan a Manni keresztnév?
– Az egyik szobatársamtól kaptam.
– Nagyon találó a mézeskalácsozáshoz.
– Valóban. 2002-ben az egyik táborban Lázár Juli vezette a mézeskalácsos csoportot. És akkor Ferivel sokkot kaptunk: „Látod, mézeskalács!”. Előtte még Papp Pista bácsi, a művelődési ház igazgatója a tábor előtt beszólt az Ofotértbe: „Ferikém, majd te leszel a tábori fotós!” Miközben minden nyáron – lévén nyaraltak az emberek – nagyon sok képet kellett előhívniuk, így nem ért rá, és én lettem a tábori fotós. De legalább volt egy jó laboránsunk, aki nyomban előhívta a képeket. Még azon az őszön, az országban először nálunk, az egyesületben elindult a mézeskalácsos képzés. A pici gyerekek mellett tanultam a mesterség csínját-bínját. Az oktatási napokat követően Ferinek mindig elmeséltem, hogy mit tanultam, és éjjel mindent együtt megcsináltunk. Majd a következő évben Feri is elvégezte a képzést.
– Feri meddig dolgozott az Ofotértban?
– 2005-ig, és Kolossal ő maradt itthon GYED-en. De már előtte elkezdtük a mézeskalácsozást, Feri pedig a dédpapája furulyás képe által ihletett kapott, és úgymond ráállt a néprajzi jellegű képeslapok, naptárok, noteszek kiadására. 2005-ben már ott volt a Vörösmarty téri vásárban. Majd 2007-től beindult a fotószínház, és öt éven keresztül, hétfőtől péntekig mézeskalácsoztunk, a hétvégén pedig a fotószínházat csináltuk. Pluszban ott volt a három gyerek. Emberpróbáló időszak volt.
– Nem semmi, hogy a srácokat is be tudtátok vonni.
– Nem adtunk lehetőséget nekik arra, hogy bármit kerüljenek. Általában hajnal öt-hat körül indultunk, néha-néha még korábban is. Mindenkinek volt egy kis bőröndje, amibe bepakolta a maga kis játékát, plédjét, váltóruháját. Ha az úton a gyerekek nem aludtak, általában énekeltünk, persze leginkább a többiek. De a mézeskalácsozást és a fotószínházat egy-két alkalomtól eltekintve sosem csináltuk együtt, mert egész emberes mindkettő.
– Miért nem osztódtatok, mint az Irigy Hónaljmirigy?
– Nem is akaratuk, hiszen a gyerekek még nagyon picik voltak. Szerencsésebb volt azonban, ha a mézeskaláccsal mentünk, mert akkor a stand alá beépítették magukat: játszottak, aludtak, épp milyen fázisban voltak.
– 2010 szentestéjén Feri hozott nekem egy könyvet a fővárosból. A vasútállomáson találkoztunk, és azt hittem, beszélgetünk egy jót, de nem… Mert közben a pályaudvarra veled együtt kijött a három Kádár gyerkőc, és: „Apa, apa, apa!”. Ráugrottak, mint a tyúkanyóra a kiscsibék.
– Nehéz időszak volt, mert Feri két hónapig a Vörösmarty téren dolgozott. A január, február pedig mindig arról szólt, hogy újra összeszokott a család.
– És akkor… Ha manapság valaki díjat kap, az emberek sokszor sziszegve csóválják a fejüket, mert ez a díjátadás kvázi átpolitizálódott. De amikor a neved olvastam, nagyon megörültem, és szerintem sokan így voltak ezzel.
– Nálunk ez a mesterség egy óriási szerelem, azonfelül az is sokat számíthat a díj megítélésében, hogy közel 25 éve tanítok a felnőttképzésben. Kezdetben szövést, minden játszóházi kurzusban tojásfestést, gyertyakészítést, mézeskalácssütést, díszítést. Évekig vittem a gyerekcsoportot a nyári táborunkban.
Az utóbbi években már a mézeskalács szakképzésben is tanítok. Sok tanítványom van, mindannyian szépen fejlődnek, ügyesen dolgoznak. Továbbá nagyon büszke vagyok arra, hogy a gyermekeink közül is van két tanítványom. Katicáról és Kendéről van szó. Mindketten nagyon jó kézügyességgel bírnak és rendkívül gyors kezűek. Ezek nagyon fontos tulajdonságok egy kézműves családban. A lényeg, hogy nemcsak itthon, a műhelyben tanultak tőlünk, hanem vállalták a mesterség elsajátítását is a jelenlegi képzési rendszerben.
Az egyesület pedig egy csodálatos, nagy családként működik. A Covid-19 járvány alatt az NMI-nek 30 filmet készítettünk a mézeskalács készítéséről Bujdosó Encivel. A következő évben Závogyán Magdolna, az NMI akkori igazgatója Ferit kérte fel, hogy velem közösen további 30 filmet készítsen a mézeskalácsról az ünnepkörökhöz kapcsolódva. Abban az évben több száz film készült a népi kismesterségekről.
