„Csak egy a bökkenő – mondja Veres Kriszta, a Meseház vezetője –, hogy hivatalosan mi még zárva vagyunk. S miután kitárjuk kapuinkat, akkor már nem sok értelme van a bringás koncerteknek. Noha itt minden hangverseny bicajos hangverseny.”
Mondjuk egy olyan fotót készíthetnénk – vetem fel –, hogy miután az első udvari murin feláll a zenekar, néhány néző begurulhatna a drótszamarával a színpad és az első ülősor közé. De akkor nagyvalószínűséggel, sok ember számára hibbantnak tűnne a képkészítő. Pedig a jazz szárnyakat ad.
Ellenben a feldobott ötletlabda szárnyait Kriszta tovább bontogatva hozzáfűzi, a főtéren meg lehetne szervezni egy rolleres-görkoris-gördeszkás koncertet, hiszen ott szép sima az új burkolat. Például a Kupakban zúzna egy banda, akiknek a képét kivetítenék a városháza falára, miközben mindenki fel-alá gurulna. (Úgy tűnik túl sok filmklubba járt.)
Más. Miután közel három hónapja zárva vannak, az utóbbi hetekben náluk is a szokásos a menetrend zajlott: szépül-újul az intézmény. (Még eső után is csudás.)
Elmeséli, a márciusban meghirdetett Mindez én vagyok című gyermekrajz-pályázatra közel 200 alkotás érkezett a Kárpát-medencéből. A pályázat lényege, hogy a gyerekek rajzolják le, miképp látják saját magukat.
Az egyik kritérium az volt, hogy külső emberi kéz nem érhetett a munkákhoz. Ugyanis akkor még senki sem tudta, hogy meddig leszünk bezárva a karanténba. Így a képek se postával, se postással nem találkozhattak. Így anya lefotózta a rajzot, és elküldte a Meseház mailjére.
A tradícióktól eltérően, a képek nem kiállításon, hanem egy-egy, korosztályra bontott, maximum 3.5 perces kismozin tekinthetők meg hamarosan a youtube-on. (Érdemes figyelni a Meseház online- vagy Facebook-felületét.)
Amúgy a június 4-én este is lett volna koncert.
Akár biciklivel is.
