A második világháború után Csehszlovákiában Edvard Beneš államfő egy nemzeti állam létrehozására törekedett, természetesen nemzeti kisebbségek nélkül, nem kívánt helyet biztosítani a két nem szláv kisebbségnek, a németeknek és a magyaroknak. A háborút a győztesek oldalán befejező Csehország és Szlovákia politikusait az államuk egységének – Kárpátalja nélküli – visszaállítására irányuló szándékok vezették. Csehszlovák részről szorgalmazták a tárgyalások mielőbbi megkezdését. Abból indultak ki, hogy számításaik szerint Magyarországon mintegy 450 000–500 000 szlovák él, és remélve, hogy sikerül rábeszélniük őket a hazatelepülésre, egy lakosságcsere keresztülvitelével fel tudják számolni a 700 000-es lélekszámú szlovákiai magyarság jelentős részét. A Beneš által 1945-ben életbe léptetett, és 1946-ban törvényerőre emelt dekrétumok közül több a Csehszlovákiában élő magyar és német lakosság alapvető jogait korlátozta. A rendeletek lehetővé tették, hogy a magyar nemzetiségűek földjeit elkobozzák, állásaikból elbocsássák őket, hivatalos nyelvhasználatukat betiltsák. A csehszlovák kormány célja a magyarság egyoldalú kitelepítése volt, mindent elkövetett annak érdekében, hogy a győztes nagyhatalmaktól szabad kezet kapjon a csehszlovákiai németek és magyarok kitelepítéséhez. Az 1945. júniusi potsdami konferenciához fordult ezzel a kéréssel, azonban a nagyhatalmak nem engedélyezték a magyar lakosság egyoldalú kitelepítését, csak a lakosságcserét. Ezt követően a csehszlovákiai magyarok helyzete még inkább romlott, a csehszlovák kormány változatos külpolitikai és diszkriminatív kisebbségpolitikai eszközökkel élt, célja a lakosságcsere-egyezmény kikényszerítése volt. A magyar kormány ezzel szemben a békeszerződés aláírásáig nem kívánt belebocsátkozni ilyen cserébe, hiszen ez a magyarok által lakott területek visszacsatolásával kapcsolatos reményeiket tehette volna teljesen illuzórikussá, mégis a szlovákiai magyarság üldözésének leállítását, helyzetük konszolidálását remélve, hosszabb tárgyalás után elfogadta azt. A csehszlovák-magyar lakosságcsere-egyezményt 1946. február 27-én Gyöngyösi János magyar külügyminiszter és Vladimír Clementis csehszlovák külügyi államtitkár írta alá Budapesten, majd a parlament május 14-én fogadta el. Az egyezmény értelmében a Csehszlovákiába önként áttelepülő magyarországi szlovákok számával megegyező számú magyart telepíthetett át a csehszlovák kormány. Ez Magyarország szempontjából kétségkívül rendkívül előnytelen megállapodást jelentett. A csehszlovák állam biztosította a maga számára a jogot a magyarországi szlovákok toborzására Magyarország területén. Ugyanakkor szabad kezet kapott azoknak a csehszlovákiai magyaroknak a kijelölésére, akiknek a lakosságcsere keretében Magyarországra kellett távozniuk. A kitelepített magyarokat szállító első szerelvény 1947. április 12-én, az utolsó pedig 1949. június 5-én indult, e két időpont között szinte naponta vitték a kijelölt családokat ingóságaikkal együtt Magyarországra.
A Munkácsy Mihály Múzeum új időszaki kiállítással emlékezik a 180 évvel ezelőtt történt eseményekre. A tárlat megtekinthető a múzeum Kamaratermében, 2026. február 27. – május 31. között, hétfő kivételével naponta 10–18-óráig.
Kovács Márta történész muzeológus
