A behir.hu A nap sztorija rovata végre hazalátogat, ugyanis április 24-e a Város Napja Tótkomlóson. Ebben az esztendőben a város újratelepítésének 272. évfordulójára emlékezünk. Ezen felül a település idén ünnepli várossá nyilvánításának 25. évfordulóját. Itt az ideje, hogy megismerjük ennek a gyönyörű kisvárosnak a történetét!
A kezdetektől az elmenekülésig
A honfoglalás kori leletek szerint Tótkomlós és környéke – a legtöbb Békés megyei településhez hasonlóan – különböző népek által lakott terület volt, a régészek Árpád-kori falvak nyomaira bukkantak. Ebből a korai időszakból a nagykopáncsi kápolna őrzi a román építészeti stílus emlékét.
Oklevelek tanúsága szerint később a komlósi puszta Hunyadi János birtoka volt. 1484-ben Mátyás király tulajdonát képezte, aki Komlóst, fiának Corvin Jánosnak adományozta. A terület a törökdúlás idején többször cserélt gazdát, a szerencsétlen lakosság a hódítók elől elmenekült. Ez a fajta elvándorlás akkoriban szinte természetesnek számított.
Komlós újra benépesedik
Az elnéptelenedett komlósi birtok báró Rudnyánszky József tulajdona lett. A báró szentandrási jobbágyainak idetelepítetéséről döntött.
Mintegy 80 szlovák család Szent György napján érkezett az akkor már 150 éve lakatlan Komlós pusztára.
Az ideköltözöttek lázas munkába kezdtek, folyamatosan építették lakóházaikat, az istentisztelet megtartására szolgáló imaházat, az iskolát egy tanítói lakással együtt. Szexty György lelkész vezetésével 1795-ben megépítették a most is pompázó monumentális evangélikus templomot.
1844. június 27-én Rosty Albert, Komlós akkori földesura, az országban elsőnek kötött örökváltsági szerződést a komlósiakkal, így a község lakosai maguk uraivá lettek
A község mintegy száz évig megőrizte tiszta szlovák jellegét. A magyar nyelvű oktatás csak az 1850-es években, az újonnan épült községi iskolában indult.
A polgárosodás eredménye a várossá válás
A komlósiak száma, vagyona és műveltsége is gyarapodott. A XIX. század második felében a magyar ajkú lakosok is egyre többen lettek, ezért az ő lelki épülésükre évente négyszer magyar istentiszteletet tartottak.
A kiegyezés után, 1893-ban felépült a községháza, melyet közös összefogással építettek. Az I. világháborúig újabb létesítmények bizonyították, hogy a lakosság és az elöljáróság tudta, a haza hasznos polgárai csak úgy lehetnek, ha a polgárosodás útját követik. Ezt a lázas építő tevékenységüket a komlósiak a II. világháború végéig folytatták.
Hosszú évtizedekre meghatározta a falu sorsát, a település lakosságának szerkezetét az 1946/48-as szlovák-magyar lakosságcsere. A siker, vagyis a minél nagyobb számú áttelepítés érdekében a befogadó ország és a helyi szlovákság szervezetei egyaránt komoly propagandát fejtettek ki. Tótkomlósról 939 család, szám szerint 3254 lakos választotta az új hazát. Ezzel párhuzamosan megkezdődött a magyar anyanyelvűek áttelepítése Tótkomlósra, ám lényegesen kevesebben érkeztek, mint amennyien távoztak: mindössze 400 család, azaz mintegy 1500 betelepülő választotta hazájául Magyarországot, benne a Békés megyei települést. A lakosságcserével megváltoztak az ősi hagyományok és szokások, újra kellet szervezni a község életét, új szokások, új hagyományok alakultak ki.
A köztársasági elnök Tótkomlós nagyközséget 1993. november elsejével nyilvánította várossá.
A messze földön híres komlósi
Tótkomlós leghíresebb szülöttét, Závada Pál írót – aki többek között Kossuth-díjjal, József Attila-díjjal és Prima Primissima-díjjal dicsekedhet – 2000-ben a város díszpolgárává avatták. A szociológus, irodalmár pályáját végigkísérik a tótkomlósi gyökerek. A településen élt és élő szlovákság életfilozófiáját több kötetében megírta (Kulákprés, Jadviga párnája, Milota, A fényképész utókora) és segédkezett a megfilmesítésében. Azt kevesen tudják, hogy a népszerű Jadviga párnája című film több jelenete is a városban játszódik.
Néhány éve a jegyzetíró arra a kérdésre, hogy mit szólt a díszpolgári címhez, Závada Pál a következőket válaszolta:
„Természetesen boldoggá tett ez a kitüntetés - hogy hová helyezem?, - engem ez a díjam hatott meg leginkább. Váratlan volt, hazafelé mutatott, és az öröm azzal a fájdalommal járt, hogy édesanyám nem érhette meg. De annak külön örültem, hogy az indoklás nem közvetlenül csak az irodalmi érdemekről szólt, hanem arról, hogy mint regény-, illetve filmhelyszínt sikerült sokakkal megtanítanom Tótkomlós hírét és nevét.”
Isten éltesse Tótkomlóst!
