Drimba Máté, a leglegényesebb legényes

A 25 éves Drimba Máté Gyulán született, az első évét Sarkadon töltötte, majd a szüleivel Békéscsabára költözött.

Szeptember 11-én volt 11 éve, hogy a család barátja, Zelenyánszki György megemlítette nekik, lesz egy toborzó táncház az ifiházban. Máté el is ment az édesapjával, s észre sem vette, már a többiekkel együtt járt a lába. A következő héttől kezdődően, heti háromszor háromórás „tréningre” járt a CsabaTáncba. Az együttest akkor Pintér Tibor vezette a Békési úti 24. szám alatti kultikus helyen; Mátét egyből bedobták a mély vízbe, és milyen jól tették!

– A szüleim kicsi koromban már látták, hogy szeretek mozogni, és valamilyen szinten jól is állt, de nem szerettem produkálni magam – meséli. – Makacs voltam és fafej, valahol szégyelltem is, és nem is mertem mutogatni magam. Próbálták erőltetni, de a konokságom kitartott, így idővel felhagytak ezzel a szándékkal. Bölcsen tették, mert miután megszűnt a kényszer, maradt időm, hogy magamtól megérezzem a tánc szépségét, és hogy az egy igenis vagány dolog. A felismerés azóta is tűzben tart. Azóta is ez a hőfok izzít a pályán. Ez egy olyan műfaj, ahol örömöt adsz és örömöt kapsz.

 

Elmondása szerint néha előny, néha hátrány, hogy nem egy klasszikus néptánciskolát „végigjáró” útja volt, de a hiányosságait szorgalmával, szenvedélyével mindig megpróbálta az előnyére fordítani. Azt vallja, ez az ösztönös felfogás a színpadon előny is lehet, mert tánc közben egy teljesen más, magasabb állapotba kerül. Általában a közönségnek is tetszik; többek között egyszer valaki az egyik fellépés után azt mondta Mátéra, hogy „Ez a legény úgy járja, térdig látszik a lába”; van olyan is, hogy az ember, mintha röpülne tánc közben. Ez a szemlélet az egyéni stílus kialakulásának is kedvez, ha mellette sok az improvizáció. 

– Ellenben van hátulütője is a túlzott szabadságnak – folytatja. – Sokszor nehezen tudok beállni a sorba, és ez nem könnyíti meg a közös munkát. Tény, hogy a csapatmunkában igenis akarva-akaratlanul azt kell csinálni, amit mondanak, s alázattal serénykedni tovább, mert tánckarként csak ebben a felfogásban lehet egyenesen haladni! Árnyoldal ez, nem kis vívódással a háttérben.

Hozzáfűzi, vajon, ha végig járja a néptánciskolákat alap-, közép- és felsőoktatási szintjét, lehet, hogy rég megunta volna, vagy hamar letörték volna szarvait, de az is lehet, hogy sokkal hamarabb tör utat felfelé és sokkal profibb lehetne.

– Visszatérve a táncmesterséghez – teszi hozzá –, szűk egy év után találkoztam Szarka Zsolttal, aki a Bartók Béla művészeti szakközépiskola néptánc tagozatának vezetője, motorja. Őszinte leszek, nekem leesett az állam, amikor megláttam Zsoltit táncolni. Előtte nem tudtam, hogy ilyen magas szintek is léteznek. Beiratkoztam hozzá a Hétpróbás néptánciskolába, ahol két évig kaptam az ívet tőle rendesen. Imádtam ezt az időszakot, ittam a szavait, és rengeteget tanultunk. Egyszóval jó kvalitást kaptunk egy remek csapattal közösen.

 

Azt követően jött a nagy Balassi Táncegyüttes, akikkel szintén eljutott sokfelé. Még az egyetem (SZTE - TTIK, Földtudományi szak, Geológus szakirány – a diplomája szerint földtudományi kutató) első évében is hazajárt táncolni, aztán váltania kellett. Először a Szeged Táncegyüttesben, majd a Tiszavirágban folytatta a pályafutását – na meg az összes táncházban. Közben a békéscsabai Farkas Tamás koreográfus, néptáncoktató és Tapasztó Ernő, az Aradi Kamaraszínház igazgatója „13” című táncdrámájában is közreműködött.  Közben szövődtek a mély barátságok, amelyek által kisebb fiúcsapatok, bandák jöttek létre: Szegeden a Suhancok, Békéscsabán a Folk & Roll.

– Ezekben a belső berkekben egymást tanítva mi magunk állítjuk össze koreográfiáinkat, a műsort – mondja. – Nagyon szeretem ezeket a munkákat, mert kihívás, illetve lehetőséget ad a saját gondolatok megvalósítására.

Az utolsó szegedi évében vették fel Nagyvárad Táncegyüttesbe. Itt rengeteg alkotóval találkozik nap mint nap; két és fél év alatt körülbelül 16 koreográfussal dolgozott.

Azt vallja, ez a kulcs, a folyamatos fejlődéshez, hogy mindig tanuljon az ember, és motiválni tudja magát. Megjegyzi, van egy ilyen örökigazság: „Az igazi mester, mindig tanítvány marad”.

– Félreértés ne essék – húzza alá –, távolról se tartom mesternek magam, nem áll szándékomban másokat vezetni.

Majd Hamvas Bélát idézi: „Mester az, aki meg tudja csinálni azt, amit tanít” „Én pedig még azt se tudom, mit tanítsak” – fűzi hozzá.

(Itt már azonban muszáj volt kérdeznem, mert Máté csak beszélt, beszélt… illetve írt, írt és csak írt… Természetesen tegeződtünk – S. T.)

– A versenyt követően a Facebookra azt írtad ki, hogy a kedvenc táncodban nyertél… mióta kedvenced a legényes?

– 10 és fél éve, amióta tudomásom van róla. Mikor megláttam az első bartókos tanévzáró vizsgán, ahogy Szabó Dani egy Árus-verbunkot „tol”, egyből rákaptam. Nagyon megtetszett minden szinten: plasztikában, dinamikában, ritmikában, illetve játékosságában egyaránt. Elindult az anyaggyűjtés, kerestem felvételeket, amikről „le lehetett tanulni” a táncot. Így találtram rá Berki Ferenc „Árus”-ra, aki egy kalotaszegi, konkrétabban mérai származású zenész-táncos volt. A táncában különösen jól kiérezhetőek a román-magyar-cigány nemzeti vonások egymásra hatásai. Valószínű ezért is volt kiemelkedő táncos egyéniség. Azóta jártam többször Mérán, ahol mindig nagyon jó dolgok történtek velem, de sajnos sohase találkozhattam „Árus” Ferivel, mert 1995-be elment, én meg akkor jöttem.

 

– Miképp kerültél ki Nagyváradra, és mióta vagy ott?

– Mondanám, hogy véletlen, de nem biztos… Sőt, biztos, hogy nem. Az egyik barátomat, Móricz Bencét kísértem el egy sepsiszentgyörgyi fellépésre, méghozzá a Fitos Dezső Társulat Irgalom című előadására. Óriási kaland volt, nagyon jól éreztük magunkat; mi több, ott volt néhány váradi táncos is. És mi tagadás? A lányokat néztük… és valahogy így alakult, hogy általuk – kisebb kerülővel – kerültünk Nagyváradra. Ez már a harmadik évadom.


– A verseny kifejezetten online zajlott? Mit mondott a zsűri a produkciódról? Mit szóltak a barátaid, kollégáid?

– Csak online, és a Facebookon lehetett követni. Október 22-éig kellett elküldeni a kötelező és a szabadon választott táncok videóját. A két táncra teljesen eltérő módon készültem. A kötelező anyagot még tavaly elkezdtem gyúrni, s törekedtem a minél pontosabb letanulásra. Ez gyakorlatilag kopírozás: a táncon semmit nem szabad variálni. A felvételt rengetegszer kell végignézni: lassítva analizálni, külön tekintettel a kézre, fejre, törzsre, nyilván a lábak helyzete is fontos, illetve a támaszték- és a gesztusláb pontos elemzése is kihagyhatatlan. A szabadon választott táncomat viszonylag a végére hagytam. Szeptember környékén kezdtem konkretizálni, hogy miket táncolok majd, hogy a tudásom legjavát tudjam összesűríteni abba a bő két percben. Minden ilyen jellegű felkészülést azzal kezdek, hogy a táncanyagban való elmélyülés után sorra veszem a számomra szimpatikus, hozzám illő motívumokat, és ezeket igyekszem a testemre formálni vagy a testemet formálni a figurára, ezzel megadva a lehetőséget új kötések alkotására. Ez nagyban agymunka is. Idén igyekeztem a zene dallamvilágát lekövetni tánccal, főleg ritmikával, így születtek hosszabb, összetett motívumok.

 

– A szabadon választottat telefonnal videóztuk a váradi Csillagocska próbatermében; hála a Soroglya zenekarnak. A kötelező táncot pedig egy másik próbateremben rögzítette Izsák Előd. Amúgy a zsűritől kaptam hideget-meleget. Pozitívan értékelték a felkészültségem: a kötelezőm színvonalát, a szabadon választott táncom játékos figurázását. Sánta Gergő zsűritag például azt mondta, hogy „Nagyon tetszett Máténak a lábköre, mert Árus Ferinek a lábköre egy kiemelkedő technikai nehézség a Kárpát-Medencében, és ezt Máténak egész jól sikerült elsajátítania. Jó lenne azonban odafigyelnie más pontos pozíciókra is, mert hogyha a filmet megnézzük, akár a szabadon-választottjában is, a plasztikát egy kicsit jobban kell megerősíteni.” Negatívumként a kötelező tánc komorságát említették, szerintük „egy kicsit lecke szagú volt”. Antal Áron, a túl intenzív kargesztust, a helyenkénti pontatlanságot és a túlkombinált szerkesztés módot hozta fel. A barátaim, kollégáim nagyon örültek a díjnak, rengeteg ember gratulált. Számomra hihetetlen volt ez az egész, most is nehezen hiszem el, hogy nyertem. Az biztos, hogy ez az egyik legnagyobb eredménye a munkámnak.


– Hogyan tovább?

– Keményen próbálunk Váradon, és készül az új műsorunk a János vitéz. Az égiek most nagyon velem vannak, mert címszerepet kaptam. Egyébként is – egy kivételével – mindegyik műsorunk megfelelt a szájízemnek, s elég sok szólót kapok, amit a színpadon természetesen meghálálok. Csodálkozom is, hogy az alkotók miként találnak bele a világomba. Mondjuk mindig is szerencsés embernek gondoltam magam.

 

– Meddig tervezed, hogy „kint” maradsz?

– Jó kérdés! Mostanában elég nehézkes közlekedni a határ miatt. Elgondolkodtam azon, hogy hazajövök, de perpillanat a szakmai kihívások és lehetőségek odakötnek. Most a Táncművészeti Egyetemre járok, emellett jó benne lenni egy színházi közegben. Szeretek itt lenni, bár most nyilván a korlátozások miatt kevesebb a lehetőség, de több baráti szál is kialakult Váradon. Többségüket a Moszkva kávéházból (kocsmából) ismerem, aminek udvara a próbatermünk udvara is egyben. Gyakorlatilag, ha elhúzom a függönyt akkor rögtön egy színtér lesz, ahol a vendégek láthatják, hogy mi folyik benn. Jó hangulatú hely, ideális a kikapcsolódásra és az ismerkedésre. Persze haza is húz a szívem – ezt nem kell megmagyarázni, de amíg így megy a szekér nem szállok ki belőle.