Dr. Zacher Gábor: Ma már 1,25 millió közösségimédia-függő van Magyarországon

Droghelyzet 2018 címmel tartott négyállomásos előadássorozatot dr. Zacher Gábor a békéscsabai általános és középiskolákban. A programsorozat céljáról és a jelenlegi magyarországi helyzetről a 7. Tv Aktuális című műsorában Zámbori Eszter műsorvezető beszélgetett a toxikológussal.

 

–  Mi a célja az előadássorozatnak? A tájékoztatás és hogy felhívják a figyelmet a megelőzésre?

 

– Nem arról beszélek a gyerekeknek, hogy milyen új szerek jelentek meg 1 hónapja, 5 hónapja, 8 hónapja, vagy hogy például a biofüvek hogyan kötődnek mondjuk a CB1 receptorhoz, és mi a helyzet a szerotoninnel és a dopaminnal. Szerintem ez kutyát nem érdekli. Itt azért kicsit vegyes korosztály van, hiszen ott ülnek az ötödikesek, akik még a klasszikus pokemonos hátizsákos kis versenyzők, és ott ülnek a nagylány-nagyfiú nyolcadikosok, akik már majdnem nagynak érzik magukat, de ők majd szeptembertől, amikor átkerülnek egy másik iskolarendszerbe, a nagylányból kislány lesz, a nagyfiúból kisfiú lesz, hiszen ők lesznek ott a legkisebbek. Szóval nagyon nehéz időnként velük olyan közös nyelvet megtalálni, hogy a kis cserfes szájú ötödikes is pontosan ugyanúgy megértse, amit mondok, és a nyolcadikos se unatkozzon. Itt alapvetően nem tárgyi tudásbázis-tágításról van szó, hanem életérzésről, keretrendszerről, értékrendről, példaképről, jövőképről, amiről mesél nekik az ember. Egy bizonyos döntéshelyzetbe ők is majd előbb-utóbb bele fognak kerülni. Az ötödikes majd 6-7 év múlva, a nyolcadikos meg már akár 1-2 év múlva is. A kérdés az, hogy ebben a szituációban ő tud-e jól dönteni. Hiszen nem lesz ott senki, aki segítsen neki a döntésében, mert milyen gáz lenne, hogyha apa elmenne buliba a fiával, vagy anya ott lenne. Kivel jöttél buliba? Anyámmal című mondat. Kész, a gyerek egyből arctalanná vált. Föl kell tehát készítenünk a gyereket arra, hogy merjen jó döntéseket hozni. És ez megint egy érdekes dolog. Elvárjuk a gyerektől, hogy tudjon jó döntéseket hozni?

 

– Mindenképpen elvárjuk.

 

– Elvárjuk azt a gyerektől, hogy tudjon nemet mondani?

 

– Igen, a legtöbben igen.

 

– És mi tudunk? Szóval nem gáz, hogy valami olyat próbálunk elvárni a gyerektől, amit valójában mi nem biztos, hogy mi teljesíteni tudunk. Mondok egy nagyon egyszerű példát. Van egy jó tanuló, lazán rázza ki a kezéből az ötöseket. Okos, értelmes, ügyes, motivált, satöbbi. Ír egy hármas matek dolgozatot. Fog ő ezért otthon mondatot kapni? Naná. Milyen mondatokat szoktunk ilyenkor? Elindultál a lejtőn, nem lesz ez így jó, fiam. Ha nem javítod ki… és akkor jön az a 97 darab retorzió, amiből a legenyhébb a négybe váglak, utána mész az intézetbe, három hónapig ez nincs, satöbbi. És így a gyerek tökéletesen össze fog omlani ettől a történettől. És tudja, hogy két hét múlva lesz a következő matek doga. És két hétig mit fog mantrázni? Ki kell javítanom, meg kell csinálnom, mert apámék csalódtak bennem. És ír egy négyest. Mert nem jól kommunikáltuk ezt a dolgot. Először is megkérdezzük-e azt a gyerektől, hogy mitől lett hármas a dolgozat. És ha mondjuk a gyerek azt mondja, hogy még éjszaka egy órát nyomkodtam a telefonomat a paplan alatt, az új Assasin játékkal játszottam, szomszéd kutyája éjjel kétszer ugatott, fölébredtem. És így ez velünk sose fordul elő. Minden este, amikor leülünk, és mérleget készítünk a napunkról, minden este ötöst adunk magunknak. Sose nem volt még olyan, aki négyest adott volna. Akkor ez megint olyan, hogy a gyerektől olyan dolgot várunk el, amit mi nem tudunk teljesíteni. Miért nem inkább azt mondjuk a gyereknek, hogy figyelj fiam. Tökre nem örülök, hogy hármas lett ez a matek, doga, de tudom, hogy ki fogod javítani. És akkor nem az van, hogy a gyerekbe beledobunk egy óriási nagy unlike-ot, aminek az lesz a következménye, hogy elkezd szorongani. És szorongással messze-messze nem tud úgy teljesíteni, mint ahogy valójában neki kellene.

 

 

– Az előadás hogyan tud működni úgy, hogy megértsék a célját? Említette, hogy nagyon különféle nyelvezet kell a picikhez, és a kicsit nagyobbakhoz.

 

– Az ember mesél, megpróbálja időnként őket megnevettetni. Mert ugye amikor nevet, az a téma, amivel kapcsolatban a nevetése felhangzik, az pozitív élménynyomokkal jár együtt, és sokkal inkább megmarad benne, mintha semleges vagy negatív emléknyomokról szólna. Szerintem mindannyian úgy vagyunk vele, hogy egy jó kis stand-upos Kiss Ádámos dumát sokkal könnyebben megjegyzünk, mintha most megkérdezném bárkitől, le tudja-e vezetni a másodfokú egyenletet. Nem, azon ritkán szoktunk nevetni, akkor is kínunkban, mikor baromira semmi nem jut az eszünkbe. Kiss Ádám szövegét rögtön inprinteljük, és három perc múlva saját dumaként használjuk. Én itt jóval inkább próbálok a gyerekeknek értékrendet átadni, a keretrendszerről beszélni. Példaképekről beszélni, kicsit a történelemről. Hogyan lehet integrálni magát a kábítószert a napi kommunikációnkba. Nem úgy, hogy most leülünk fiam, és beszélünk a kábítószerekről. Kész, ez egy ilyen abszolút halálra ítélt mondat. Meg vajon tudunk-e kommunikálni a gyerekekkel. Engem miért érdekelne ez a világ, 58 éves elmúltam. Én ’78-ba érettségiztem, hol volt Magyarországon ’78-ba a kábítószer probléma. Jó, persze, itt ugye Békésben azért volt néhány, Szegeden is volt. De ez okozott problémát? Semmit. Jött a rendőr, elkapta, bevitte, megverte, kiengedte, volt néhány ügy belőle. Én 30 éves voltam, amikor megvolt a rendszerváltás, két szakvizsgám volt. A mai 45 pluszos korosztály jelentős része a médiából értesül a kábítószerekről. Ha valaki meghal a városban drogtúladagolásban, az egy fontos hír? A híradóban benne lesz valószínűleg, este jön ide a rendőrkapitány, igazságügyi szakértő, satöbbi, és erről beszélnek. És hogyha valaki elszív egy marihuánás cigarettát egy buliban, és négy órán keresztül röhög, utána hazamegy, és másnap kora délutánig alszik, ez érdekel bárkit? Valószínűleg az utóbbiból a városban van pár, viszont hála az égnek, nem is tudom, hogy itt a megyében mikor volt az utolsó haláleset kábítószerrel kapcsolatban. Ha a határőrök, vagy a rendőrök fognak mondjuk egy nagyobb szállítmányt, az rögtön bekerül a híradóba. Ha netán valaki a plázába félmeztelenül rohangászik egy késsel a kezében, mert be van tépve, és megszurkálja a biztonsági őrt, az rögtön hír, mert az a szélsőség. Mikor fordult elő ilyen utoljára? Nem is tudom, hogy emlékszik-e rá. De ez szenzáció. Ez eladható, ez első oldalas, megszakítjuk adásunkat, és így tovább. De ez nem az átlagról szól, és azt gondolom, hogy sokkal inkább az átlag a fontos.

 

– A felnőtteknek mit tud tanácsolni, hogyan beszéljenek a drogokról? Hogyan tudnak segíteni, hogy ne használjon drogot, vagy ne legyen függő a gyermekük?

 

– Ahhoz, hogy valaki függő legyen, sokat kell „melózni”. Nem úgy működik, hogy elszívtam két spanglit, és akkor holnapra függő vagyok. Azt gondolom, hogy a szülőnek saját magának kell példát mutatnia. De abban az országba, ahol van, mondjuk 800 ezer alkoholbeteg… Ha a gyerek otthon azt látja, hogy apa tolja, akár a zugban, vagy a szomszédtól, vagy sutyi pálinkát, meg játssza a félkarú rablóval a szerencsejátékot a kocsmában, anya pedig az Izaura tévét nézi és dobálja a nyugtatót a szájába – akkor tessék nekem megmondani, mit várunk a gyerektől. Mi fog belekerülni abba a bizonyos puttonyába, ami meg fogja határozni az életének a jelentős részét, mi lesz az, amit az otthonról hozott? Amikor a gyerekek 7 éves korban bekerülnek az általános iskolába, biztos vagyok benne, hogy nem tud 100 százalékuk késsel-villával enni. Valószínűleg van olyan iskola, ahol 80 százalék tud, de van olyan is, ahol 80 százalék nem tud. Amikor pedig először lemennek közösen ebédelni, akkor a gyerek próbálja a húst megenni a kanállal, a tanító néni meg a kezébe ad két furcsa szerszámot: a kést és a villát. Megy vele a küzdelem, és a hét végére, péntekre egész jó eredményt tudnak elérni. Persze nem úgy, mint régen, ahogy a nagyanyám mondta: szépen egyenes derékkal üljél fiam, itt van a hónod alatt két könyv, és ha úgy tudsz enni késsel-villával, hogy a könyv ott marad, akkor már tudsz szépen enni. Ha a gyerek hazamegy hétvégére, reméljük, eszik, nem mindegyik szokott, és mikor hétfőn visszajön az iskolába, akkor a második fogásnál megint mihez fog nyúlni? A kanálhoz. Miért? Mert az otthoni minta úgy ahogy van, deletelte az elmúlt egy hétnek a melóját. Az otthont hihetetlenül nehéz felülírni, és egy pedagógustól sem lehet elvárni azt, hogy a 28 gyereknek legyen az apukája, az anyukája, a nagymamája és a nagypapája egy személyben. Mert az otthoni mintákat borzasztó nehéz átgyúrni, átdolgozni. Nem beszélve arról, hogy van-e egyáltalán minta. Mert abban az országban, ahol egy átlag magyar gyerekkel egy átlag magyar felnőtt naponta, átlagosan 7 percet kommunikál, ott joggal merül föl az a kérdés: ismerem-e a gyerekemet. És nem a TAJ számáról van szó, vagy arról, hogy év végén hányas volt magyar nyelv, irodalomból, hanem arról, hogy valójában itt a kis buksijában mi van. Tudok-e vele kommunikálni, akarok-e vele kommunikálni, megértem-e azt, amiről akar kommunikálni. Példa: Milyen zenét hallgat a gyerek? Válasz: borzasztót. De mondom mit? Azt nem tudom, mert borzasztó. Nem lehet, hogy az a rapper, az a rockzenész az a gyereknek a saját lelkét próbálja meg egy kicsit kifejezni, azért hallgatja ezeket a zenéket? De nem, számunkra ez borzasztó, mert mi megragadtunk Szécsi Pálnál. Aki a maga korábban tök jó volt a ’67-es Táncdalfesztiválon, de az ugye 51 évvel ezelőtt volt. Picit idejemúlttá vált.

 

– Tegyük fel, hogy ha bár vannak rossz minták egy családban, de mondjuk a szülők rájönnek, és ez ellen tenni akarnak. Ők mit tudnak tenni? Hogyan tudnak beszélni egy gyermekkel a drogról, a szerfogyasztásról, vagy éppen akár arról, hogy esténként a buliba hétvégén legurul egy-két sör?

 

– Az alkohol szempontjából én egy kicsit engedékenyebb tudok lenni, mint a kábítószernél. Kábítószernél nulla milligramm a limit, mert az biztosan semmit nem fog okozni. De milyen az ember mondjuk az első pohár fröccstől? Aranyos, nem? És kipirul. A második után elmegy még egyszer pisilni, és akkor olyan kis ellazult lesz. És mikor kezdődnek a bajok? A harmadik után. Akkor jöhet már a negyedik, az ötödik, a hatodik. Magyarán szólva alkohol szempontjából szerintem a gyerek meg tudná tanulni azt a mondatot, hogy ne legyen harmadik, akkor nincs gond. Mert a kettő még belefér. Hiába mondjuk azt, hogy 18 év alatt nem lehet inni, hiába tiltunk. Nekem is anyám annak idején mondta, amikor elmentünk a fiúkkal a buliba, hogy ne igyatok sört fiúk. Nem ittunk, bort ittunk, ugye nem illik anyát átvágni természetesen. Úgyhogy szerintem a tiltás néha nagyon álságos tud lenni. Ha viszont valaki meg tudja tartani – persze nem mindennap –, hogy elmegy a buliba, és megiszik két fröccsöt, vagy két sört, vagy két felest, persze nem ezt a hármas kombót egyszerre, akkor abból nem lesz baj. A kábítószerből abszolút a nulla. Magyarán szólva a keretrendszert ki kell jelölnünk. Az is egy nagyon fontos dolog, hogy minél nagyobb a gyerek, annál nehezebb visszaférkőzni a bizalmába. Az egyik pillanatban ott van előttem az a kölyök, hogy apa vegyél föl. És a következő pillanatban, amikor apa fölnéz a gépből, már arra gondol: hogy került ide ez a 16 éves lakli kamasz gyerek. Hát az előbb még 4 éves volt, és tök aranyos. Mert a 12 év az huss így elszállt, és  baromira nem kommunikáltam. Hogy nevelted ezt a gyereket fiam, szól ugye a feleségének? Mert egyszerűen nincsen kommunikáció nagyon a felnőtt és a gyerek között, mert nagyon nehezen tudunk vele kommunikálni. És persze tök jó kérdéseink vannak, mi bajod van édes fiam, mi szeretnél lenni, mi történt az iskolában? De ezek nem a valóságról szólnak. Szóval miért nem tudunk leülni, és beszélgetni vele egyenrangú partnerként. Nekem felnőtt fiam van, de amíg mondjuk ő is ilyen kamasz gyerek volt, tök jó volt időnként. Nem az, hogy rátelepszik az ember, hanem időnként elmenni ezekkel a kölykökkel még meginni egy sört. Ami persze nekik jó. Mert ugye a szponzor ilyenkor kicsoda? Ugye világos, hogy apuka. És az első sör után apa otthagyja őket. Igyák tovább. Viszont az alatt a 30-40 perc alatt, amíg ezt az első sört betoljuk, még tök jól el tudunk beszélgetni vele is, meg a haverokkal is. Bármiről. Egyenrangú partnerként. Én magam is rájöttem ezekben a kommunikációkban, hogy dacára annak, hogy én már öreg vagyok, meg őszülök, nem mindig nekem van igazam. Magyarán szólva a kommunikáció miről szól? Megismerem a másikat. Kommunikálok. Ha olyannak ismerem meg, megbízom benne, és akkor elhiszem neki, amit mond. És ettől a pillanattól kezdve van egy működőképes rendszer, amit föl kell tudatosan építeni. És ez rajtunk múlik, mert a gyerektől nem várható el. Egy kamaszgyerek életének nem az a fő célja, hogy most apával elmenjen, megigyanak egy sört.

 

– Beszéljünk a magyarországi droghelyzetről is. Mennyire változott a használt szerek palettája?

 

–  A paletta nagyon megváltozott. Az elmúlt 4 év alatt olyan 320-330 körüli új szer jelent meg. Az unióban a helyünk túlságosan nem változott: az Európai Unió alsó harmadának a tetején áll a magyar kábítószerhelyzet. Ott az alsó harmad tetején gyakorlatilag tartjuk magunkat. Vannak olyan szerek, ahol tök jól le vagyunk maradva: marihuána, ópiát típusú szerek, a heroin, fentanyl című kombó. A kokain, amfetamin, ecstasyba nagyjából úgy a középső harmadnak a közepén tartunk, és ebből jön ki az az átlag, hogy körülbelül az unió alsó harmadának a tetején helyezkedik el Magyarország a kábítószeres rangsorban, ami szerintem nem annyira gáz. De itt van az alkohol, 800 ezer emberrel. És még egy nagyon érdekes történet van, ami szerintem az elmúlt 1-2 évben okoz csak problémát, illetve nem tudjuk még, hogy milyen problémát okoz. Ami függők számában több, mint az alkoholé: nagyjából 1,25 millió függő van ebből Magyarországon, az a közösségi média. Egy olyan újfajta függőségi probléma, amit Amerikában 2017-be kimondtak: a smartphone-ok, az okostelefonok egy új tinédzserkori mentális egészségügyi krízisről szólnak, mely Magyarországon is megjelent. Vannak „smartphone-zombik”. Például a múltkor, amikor autóval jöttem, az utcasarkon, állt a gyerek a zebránál. Nem lámpás kereszteződés, kezében a mobil, és nyomkodta. Én ugye állok, szeretnék jobbra kanyarodni. A gyerek áll az utcasarkon, elindul, nem indul el, mit tudom én. Körülbelül 8 másodpercig álltunk, a gyerek csak nyomta-nyomta a telefonját. Mondom, elindulok, hát ott áll. És abban a pillanatban én is elindultam, ő is elindult, mert megnyomta az entert és elküldte az információt. Szóval ez a smartphone-zombiság. És persze nem vissza kettes, padlógázzal fordul az ember, és nem volt ebből semmi dolog, semmi probléma, de gondoljunk bele egy ilyen szituációba. Ha én elütöm az a gyereket, aki 8 másodpercig állt ott, mert éppen valamit írt nagy sebességgel, valószínűleg akár egy regényt is le tudott írni ennyi idő alatt, azért én leszek valójában a hibás, de ő smartphone-zombiként arra sem méltatta az autóst, hogy hátrébb lépjen egy másfél métert, mert akkor tudom, hogy nem akar elindulni. Vagy ha odaér az utcasarokra, akkor igen is elvárom azt, hogy tegye le azt a telefont, és úgy menjen át, hogy a leggyorsabban, és ne hozzon engem és persze ezáltal saját magát is kellemetlen helyzetbe.

 

– Ön szerint kell-e, vagy lehet-e különbséget tenni a legális, illetve illegális szerek, vagy akár éppen az okostelefon-függőség között?

 

– Igenis, meg nem is. Szerintem ez is egy külön misét megérne, ez az egész mobiltelefon, internetes történet Magyarországon. Ugyanakkor persze miről szól a dolog? Hogy az egyiket lehet, a másikat nem. Ettől még a veszélyességi foka a történeteknek így nem összehasonlítható.

 

Megosztás:

Címke: , , , , ,