A leány bátor reakciójával szinte egyidőben az ismerősöm is rájuk szólt, hogy most már aztán elég! Végül lógó orral kullogva mindenki hazament.
Vajon mit lehet tenni egy ehhez hasonló esetben? Mármint mi a legjobb megoldás?
a, A diáktársak közbelépnek?
b, Hagyják, hogy az indulat hatása alatt álló társaik egymás közt lejátsszák a meccset?
c, Netán egy arra sétáló idegen járókelő lépjen közbe?
Megesett már, hogy a piacon két asszony összeverekedett és egy kivülálló férfi megpróbálta őket szétválasztani, mire a nők összefogva jól megrakták a tagot. Miközben számtalanszor halljuk, hogy senki sem segített egy ehhez hasonló szituációban.
Minderről Csepregi Andrást kérdeztem.
A békéscsabai pszichológus elmondása szerint a hatvanas években szociálpszichológiai evidenciájának tekintették a járókelő-effektust (bystander effect), miszerint minél többen tudnának segíteni egy rászorulónak, annál kisebb az esélye, hogy segít neki valaki. A háttérben több hatást feltételeztek: nem biztosak az emberek abban, hogy alkalmasak-e eredményes segítségnyújtásra vagy egyáltalán közbe kell-e lépniük, esetleg nekik is bajuk eshet. Mivel senki nem mozdul, nem tudnak vagy akarnak a tömegtől eltérő módon viselkedni. Tehát minél több a szemlélő, annál inkább úgy érzi mindenki, hogy nem az ő felelőssége. Ez az egyértelműnek látszó szemlélet is az újabb kutatások és tapasztalatok fényében természetesen árnyaltabbá vált, sőt a cáfolata mellett is vannak már bizonyítékok.
– A közelmúlt kutatásai és a valóság azonban egyértelműen ezt egy téves sztereotípiának tartja – mondja –, és arra az eredményre jutottak, hogy alapvetően az idegrendszerünk „huzalozása” olyan, hogy agresszív esetekre azonnal, szinte reflexszerűen reagálunk. Nem a szituáció, illetve az dönti el a válaszokat, hogy például hányan vannak ott.”
Hozzáteszi, egy bizonyító erejű vizsgálat során rengeteg, biztonsági kamerák által felvett erőszakos esetet elemeztek és arra jutottak, hogy tíz esetből kilenc alkalommal legalább egy ember megpróbált segíteni, de gyakran többen is bekapcsolódtak. Az is egyértelművé vált, minél többen voltak, annál nagyobb volt az esélye, hogy többen segítettek. Bízhatunk abban, hogy a segítségnyújtás emberi ösztönét nem írják felül a vélt vagy valós társadalmi, kulturális hatások. Tehát van remény…
– Viszonylag gyakoriak a középiskolás diákok közötti konfliktusok, habár szerencsére ezek inkább könnyebben csituló, gyakran heves szóváltásokban – beszólások, heccelések – nyilvánulnak meg és meg is oldódnak – folytatja. – E téren is lehetnek azonban áldozatok, érzelmileg megterhelheti mindegyik felet. Azt is fontos tudni, hogy nemcsak heves, nyílt, nagy „publicitással” járó verekedések, de a csendesebb, alattomos, elhúzódó zaklatással, bántalmazással járó esetek is követelnek áldozatokat. Ráadásul úgy tűnik, hogy ezek rejtve maradnak, a diákok nem szívesen kérnek tanáraik, szüleik segítségéből.
Megemlíti, több tanulmány rámutatott, hogy a diákok általában nem motiváltak és ügyetlenek a konfliktusok feldolgozásában, lezárásukhoz kevésbé rendelkeznek stratégiákkal. Ha valaki segítene, nagy eséllyel elfogadnák, de nem tudják, hogyan fordulhatnak segítségért vagy egyszerűen ciki segítséget kérni.
– Nincs két egyforma helyzet, két egyforma megoldás – jegyzi meg. – Ha belesodródunk egy hasonlóan eldurvult, veszélyes helyzetbe, részévé válunk, de nem mindegy, hogyan. Ezekben a helyzetekben a lehető leggyorsabban a felnőtt/ek konfliktuskezelése, határozott fellépése vagy a rendőri beavatkozás jelenti a garantált megoldást. Ehhez azonban gyakran időt kell nyernünk. Mérjük fel a helyzetet, ha sokkos állapotban találunk valakit, próbáljuk oldani a feszültséget, csitítani, késleltetni a stressz okozta tettlegességet. Egy-egy találó mondat szó szerint életet menthet. Persze óvatosnak kell lennünk, fel kell mérnünk a helyzetet, saját lehetőségeinket és dönthetünk úgy, hogy nem folyunk bele közvetlenül, inkább megfelelő távolságból mások segítségét kérjük. Az is a segítés egy formája…
