Buborékmesék

Se belépőm, se sajtóigazolványom nem volt. Joli néni, a nyugdíjas teremőrök vasszigorával, a sötét, vastagkeretes szemüvegén keresztül tetőtől-talpig átvilágított. – Egy dolgozathoz gyűjtök élményeket – magyaráztam neki. Kérésemet végighallgatva jóhiszeműen, belépő nélkül engedett be a galériába. Ahol kilenc fiatal szerző, kilenc fotográfiáján: különböző helyszíneken, különféle korú emberek, szomorúan és vidáman lélegzik be a budapesti levegőt.

A Dunával kettészelt Pest, s Buda már másfél évszázados érdekházasságban él együtt. Igazi világvárosként, eklektikus valóságában pompázik a fekete-fehér hordozórétegeken, a maga sajátos, színes forgatagával. A kinagyított képek egyenként novellaértékű titkokat, csodálatos burokba bújt buborékmeséket foglalnak össze. Átléptem a fehér, fantom vonalat; s beestem a pillanatnyi történetekbe…

– Ki az a barom, aki kitalálta, hogy pont szombat reggel nyolckor menjek a szinkronba? – káromkodott a jól ismert színész, a Kispráterben. Könnyen asszimilálódik ebben a színházban is, s meglehet, hogy már jó néhány karaktert elcsent a práteriektől. Amikor a taxija megérkezett, kiitta a maradék Martinját a poharából (1. kép), és kilépett a Barossra.

Öt perc múlva már a nyolcvanhármassal kanyarodtam a Kálvin felé. Civakodtak a józsefvárosi roma kofák a trolin (2. kép). A másik pillanatban már könnyesre röhögték magukat, mert jól lehúzták a balekokat a piacon.

Nyakon csípett a nyári zápor. Behúzódtam egy körúti pavilon alá. Kértem egy lapot a közel nyolcvanéves bácsitól, aki újságárulásra adta a szegény, nyugdíjas fejét. A mérhetetlen szomorúságba halványuló sötétbarna szemei tükörképéből kiláttam – a meghurcolt évtizedeket (3. kép). Zsebre vágta a borravalót és belekezdett monológjába: – Tudja, hogy ha Kádár nem hozza ide a hatvanas években a szabolcsi munkásokat, akkor még mindig gyönyörű lenne ez a városrész. Ezek nem festik, nem tisztítják, olyan szürke lassan minden, mint ők maguk.

Eldördült egy lövés. Angyalokat rajzolt egy pöttyös ruhás lányka a felszáradt flaszterre, a mezőnynek háttal (4. kép). Legalább tízezren rajtoltak. Júliusi majális volt a Margit-szigeten. Már déltájban lerészegedtek az arcok. Az északi szél finom, ír-muzsikát hozott a sörsátor felől. Nekem még túl korán volt a Rock’n’Roll.

Fölébredtünk a délutáni pókhálós-álmunkból. A bögrét színültig megtöltötte feketével. Az ablakok tárva-nyitva, s belátni a jellegzetes Farkas réti teraszról (5. kép). A végsőkig tudtam ölelni ezt a nádszálvékony lányt, aki a barna hajával befonta vállaim. Egyébként akkor, egy kolóniában éltünk együtt, néha kilencen is, a Zajzon utcai kiskastélyban. – Ráérsz, még csak félöt – kérlelt; megxsókoltam a fülét. De negyedórával később már a kék buszról integettem neki vissza.

Pestről, a Hegyaljai út felé tartott a konvoj. Kissé kapatosan, leánykérésre indult a násznép. A kicicomázott autóban hátul ült a vőlegény. A forgatókönyv szerint, a sofőr mögött a helye. Ahogy a hídról ráfordultak a Döbrentei téri dupla sávos körforgalomra, bal kéz felől, őrült sebességgel beléjük rohant egy szlovák mini busz. A kisírt szemű rokonok mobilon hívták a közelben lakó mennyasszonyt, aki hamarabb ért ki a dráma helyszínéhez, mint a riasztott hatóságok. A gyászoló ara zokogva borult rá a fehér Opelra (6. kép). Gyalog indultunk át az Erzsébet hídon. A Duna gyomrából döglött halszag szállt fel.

Késve érkeztem meg. Amerikai rokonom már a harmadik Unicumot kérte ki a morc pincérnőtől. Egy kis kávéház teraszán ittuk a keserű, nemzeti hősünket. Szerinte a kiszolgálás színvonala még mindig olyan gyatra, mint a nyolcvanas években volt, amikor először járt édesanyja szülőhazájában. Az örökké nyüzsgő cirkusz, a Váci utca, viszont tetszett neki. Mintha New York egyik apró szeletébe harapna az ember (7. kép). Rendeltünk még.

A Nyugati órája egyik oldalán hemzsegtek a turbékoló szerelmetes galambok, míg a másikon, teljes mellvértben kitárulkoztak a lányok. Egy lepke már nagyon elázott a kommersz konyaktól. Guggolva pipilt a tér közepén (8.). Bokáig gázoltunk a tócsákban. – Léceljünk, ezeknél sokkal jobbakat kapunk! – vetem oda a többieknek.

Bolond, ki író, s nótára szánja a fogát – A csőcselék oly’ hatalmas, s nem adja szép lovát – Pedig, ha tudná, a lóér’ mit kaphat – Így megmarad a pórnak, s kaszával arathat… És a szegény csavargó letette a ceruzáját, a mocskos Keletinél. Majd búcsút intett a nagyvárosnak és sorsát útnak eresztette (9.).

Ekkor a kiállító teremben valaki vállon veregetett: – Fiatalember, ön nagyon szemtelen! Belebújt a fotókba. – Óh, bocsánat… – válaszoltam, és visszaléptem az valóságba.