Nyúl(farknyi) legenda, avagy amikor Merci nyuszi megkergetett egy csivavát

Az alábbi dolgozatot egy kisálláteledel termékforgalmazó pályázatára írta meg körülbelül 20 perc alatt.  

Nagy Emese: Nyúl(farknyi) legenda

Amikor Nórika, a hét és fél éves törpenyuszink elment, megfogadtuk, hogy soha többet… Nóri családtag volt, összeszedte a pult alá gurult répát, ezzel megoldva a pókhálózást is és végtelenítve lehetett simogatni. Kicakkozta a kedvenc plédünket és a ketrec mellé lógó bármilyen ruhánkat, nem beszélve a szekrény mögött található zsinórokról, a széklábakról és úgy általában bármiről… aztán mikor megöregedett, csak lógatta ki a fejét a tálcája széléről és várta a simogatást.

(Nórika – Fotó: behir.hu/Such Tamás)

Amikor elment, megfogadtuk, hogy soha többet… aztán jött egy szombat reggel, amikor a(z akkor) hétévesünk úgy ébredt, hogy menjünk ki a piacra megnézni a kisállatokat. „Nem veszünk nyuszit!, csak nézzük meg őket!” – nyugtatott bennünket. Komolyan azzal az elhatározással indultunk el (én legalábbis biztosan), hogy nem… de ezt elvesztettem… néztük a sok apró állatot, nézd, kiskacsa, decukicica, deszépkutyuli, megazanyámtyúkja…

Aztán Moo megállt egy doboz fölött, lecövekelt és rámutatva kijelentette, „Azt a szőke nyuszit! Szeretném!” Nos, így történt. A „szőke” nyuszi hazajött velünk és a Merci nevet kapta. Zsemleszínű új barátunk nem szerette annyira a simogatást, nem lehetett hosszan ölbe venni, és dobbantással jelezte, ha valami nem tetszett neki, sőt, könnyen odacsípett, ha óvatlanul nyúltunk hozzá. Mindemellett nagyon hasonlított az elődjére, nem szerette a körömvágást, de szerette a friss pitypangot és szeretett sétálni.

Egyébként egy lakótelep közepén lakunk, a Lencsésin; ablakaink egy térre néznek, szánkódomb, kosárpálya, homokozó, szééép zöld gyep – sok-sok fával. A Covid idején rendszeresen levittük Mercit. Ugrált körülöttünk, legelt boldogan, néha eltűnt egy-egy nagyobb fűcsomóban és mi énekeltük, hogy „Látszik a bokorból két nagy nyúl fül…” soha nem távolodott el két-három méternél messzebbre, mindig visszafordult, majd újra elugrált, és újra vissza.

(Manyika, Merci és Moo (2020 áprilisában) – Fotó: behir.hu/Such Tamás)

Csodájára jártak a környékbeli gyerekek, és fene a jódógát, szótlanul tűrte a simogatásukat. Az arra sétáló kutyákat elővigyázatosságból rendszerint más útra terelték a gazdik, de egyszer… A szomszéd lépcsőházban lakó kislányok épp körülszeretgették Mercit és a rájuk ügyelő, kiskutyát sétáltató Apuka is odamerészkedett a pici ölebbel.

Van ez a fogd meg – ereszd meg póráz, tudjátok. Apuka a kis csivavát, aki alig volt akkora, mint a nyuszi, lassan, óvatosan odaengedte Mercihez. Ismerkedtek, játszottak, de nagyon úgy tűnt, hogy hiába a méret, a kutyus azt hitte, ő az alfa. Harcinyuszink ezt nem adta olyan olcsón, megkergette a csivavát, aki meglepődve inalt biztonságos távolba. Jót derültünk, később is sokan emlegették a történetet. Merci közel hatéves volt, mikor nyár elején lebénult a hátsó fele és el kellett altatni.

Merci is elment. De a vérnyúl legendája itt maradt velünk.

***

(P. S.: Manyika első lett a pályázaton; nyert egy kemény ötezer forintos vásárlási utalványt. Amúgy még van két dögös tengerimalacunk, akiket jobban zavar, ha fúrjuk a falat, mint a téren zajló többórás tűzijáték – S. T.)

(Süti és Puding – Fotó: behir.hu/Such Tamás)