Csaba első újságának, a Békésmegyei Közlönynek az 1879. évi, nyári számában új rovattal, a tárcalevéllel jelentkezett egy fiatal újságíró: Ficzkó, valószínűleg álnéven. Bevezetőként azt írta, hogy igyekszik írásaiban a lényeget közölni. Egyik történetét így mesélte el:
“Délben gyakran „hivatalosan" eszem, s hogy udvariatlannak ne tartsanak, 2 óráig ott ülök, s elbeszélem a nyájas háziaknak, hogy mennyi élvezetnek nézünk elébe Csabán. A 30 tagból álló műkedvelői társulat előadásai ezután egymást érik, ezeket mind kivilágos kivirradtig kedélyes fesztelen tánc követi. Csaba deli ifjai, a jogászok, orvosnövendékek itthon vannak s ezek által a máskor néha-néha petrezselymet áruló táncosné is valóságos ostromnak lesz kitéve, harcolni fognak egy tourért. A műkedvelő ifjak az előadás után a sörösasztaltól a táncterembe mennek…Mintha nem is vettem volna észre e gyanús mosolyt, folytattam a beszédet, utolsó szavam is az volt: „hogy ezután egészen más világ lesz Csabán."
Megköszönve az ebédet távozám és pedig a kaszinóba. A kaszinó tágas, hűs termeiben már délután kettőkor több tag van. Az egyik az olvasó pamlagán szundikál, kezét a még füstölgő, nehéz, hosszú szárú csibuk húzza lefelé. Arcát a szemtelen legyek ellen befödi – hihetőleg a lapból olvasott unalmas tárca hozta szemeire az álmot. Egy másik vendég tépi haját, töri a fejét a sakk asztal mellett egy lépés miatt. Én dominózom a „Kereskedelem" és „Sebők" barátaimnál, s többnyire lefőzetem egy-két piczula erejéig őket.
A délutánnak többi részét a vasútnál töltöm, a kuglizóknál, hol többnyire akad potya sör, melyet a jó dobó fizet, ki 9-et ütött.
Este rendesen a ligetben vagyunk, hol nem egyszer a táncterem egyik sarkába összehúzódott jó zenekarunk. Csöndesen 1 vagy 4 pislogó lámpafény mellett ropjuk a csárdást s lejtjük a dreisrittet, meglehetős hévvel. Mindig rövid az éj, mert ahogy Hraskó, a torony őre a 12-őt elfújta, felsőbb rendelet folytán haza kell ballagnunk. Néha-néha ugyan a liget melletti országúton édes mindnyájunknak közös vagyonán, a holdvilág fényénél meglopunk egy csárdásra való időt, s ezzel búcsuzunk el egymástól.”
Gécs Béla
