A fiúcska, a hidegben fázósan, remegve mondta el, hogy szüleit keresi, nem tudja, hová lettek. A jószívű százegyes katonák megsajnálták a síró, árván maradt kisfiút és gondjaikba vették. Ezentúl ő volt a 101-esek „ezredgyermeke”. Mivel a gyermek a nevét nem tudta megmondani, a Varsói Kovács József nevet adták neki. A kis Jóska gyerek híven követte a századot mindenfelé a háborúban. Részt vett az örömükben, bánatukban, magyarul is megtanult, és a kedvence lett a századnak.
A százegyesek még akkor sem hagyták el, mikor a front már mindenütt felbomlott – magukkal hozták Csabára 1918-ban. Itt azonban Varsói Kovács Józsika sorsa rosszra fordult, mert a 101-es gyalogezred leszerelésekor senki sem akarta magához venni az „ezredgyermeket”.
A magára maradt gyerek ezután sok helyen megfordult, de legtöbbet Csabán tartózkodott. 1923-ban az immár 13 éves korú fiú jelentkezett a rendőrségen, hogy szerezzenek neki valamilyen állást. A rendőrség rábízta a fiú ügyét a Népjóléti Hivatalra, amely Lerner Alajos lakatosmesternél talált számára megoldást. A gyermek 1923. november 20-ától próbaidős lakatosinasként dolgozott. Lerner rövid idő után szerette volna leszerződtetni és kérte a várost, hogy járuljon hozzá. Magángyámot is ajánlott Chrisztián György népjóléti hivatali intéző személyében.
Varsói Kovács József ügye fejtörést okozott a város vezetőségének, mert ismeretlen volt a nemzetisége, az apja, anyja neve, születési helye. A „Senkifia” legényke bonyodalmas ügyében végül az árvaszéknek kell döntenie – végződött az újság cikke.
A 101-esek „ezredgyermeke” további sorsának alakulását nem ismerjük.
Gécs Béla
