Száz évvel ezelőtt, 1918. március elején híre jött annak, hogy Kvasz András csabai pilóta hazatért a 3 éves orosz fogságból. Ismerősei, családja nagy örömmel fogadták, és szívesen hallgatták a fogságba jutásáról, fogsága éveiről és szökéséről elbeszélt kalandjait.
– Nem Przemyslnél kerültem én fogságba, ahogy hírlett, hanem Turkánál. Sokadik felderítő repülésemet végeztem egy főhadnagy társaságában. Gépemet eltalálták, sikerült úgyahogy leereszkedni 7 kilométerrel az orosz arcvonal mögött. Minden felől orosz katonák jöttek. Először ellenségesen viselkedtek velünk szemben. Szerencsére csekély szlovák tudásommal megtudtam magamat értetni velük, és így nem bántalmaztak. Ez 1914. december 26-án történt, ekkor kezdődött fogságom. Onnan több városon át Turkesztánba kerültünk, ahol sok hónapot töltöttünk Asztrahánban - mesélte.
Elmondta azt is, mennyire meglepte, hogy a tatár nép jólelkű, de szerinte lusta, és a földművelésük kezdetleges.
– Az élelmezésünk eleinte jó volt, húst is kaptunk, de később rosszabbodott a helyzet. Több fogolytársam skorbut betegségben halt meg. Az orosz tisztek elsikkasztották az élelmezésre adott keretet. Ha lett volna pénzünk, olcsón kaphattunk volna élelmet a lakosságtól. Én apró repülőgépeket faragtam és eladtam, így tudtam egy kis élelmet venni. Amikor már tűrhetetlen volt a helyzetünk, 1915 nyarán elhatároztuk három társammal, hogy megszökünk. Kelet felé indultunk, mert nyugatra veszedelmes lett volna. Hetekig tartó kalandozás után át is léptük a kínai határt. Azt hittük már szabadok vagyunk. Nyugodtan folytattuk utunkat a Himalája hegység északi lejtőin. De másképpen volt a sors könyvében megírva – mondta szomorúan.
– Egy szép napon orosz rendőrökbe ütköztünk. A szökésért 33 nap lett a büntetésünk. Ismét pár hónapot Turkesztánban töltöttünk, a skorpiók és undok férgek hazájában. A fogolytáborban nagyon sokan haltak meg, a 40 ezer emberből 16 ezren. Naponta 10-12 temetés is volt. A tábor körül hiénák ezrei ólálkodtak. Az emberek pusztulásának az ihatatlanul rossz víz volt az oka. Innen aztán az Oroszország keleti és középső részében levő lágerekbe kerültünk, legutoljára Orelbe. Akkor tartott az orosz forradalom, elcsapták a cárt, uralomra kerültek a bolsevikok. A fronton felromlott a rend. Felhasználva a zűrzavart, több társammal megszöktünk. Egy orosz katona csatlakozott hozzánk, ő vezetett bennünket a szökésben. Óriási hóvihar miatt egy faluban várakoznunk kellett. Megvesztegettünk egy orosz katonát, aki átcsempészett a fronton. Német katonák táborába érkeztünk Drienszkbe, majdt hosszú utazás után eljutottunk Bécsújhelyre, ahol jelentkeztem a repülőparancsnokságnál. Megígérték, hogy oktató leszek valamelyik repülő iskolában. Szabadságra küldtek és most itt vagyok. Visszamegyek Bécsbe és Botyánszky Mihály barátommal leszünk ott repülőoktatók – fejezte be mozgalmas fogság-kalandját Kvasz András.
Gécs Béla
