Százötvenhét esztendeje 1858. október 25-én futott be a csabai állomásra a császári és királyi „Tiszavidéki” vasút prüszkölő, csodaszámba menő, első személyvonata. A község apraja-nagyja mind ott tolongott az állomáson. Volt is látnivaló az ördögmasinán és a cifra egyenruhás német vasutasokon!
Megcsodálták a színes kocsikat, melyek közül az I. osztályúak világossárgára, a II. osztályúak zöldre, a III. osztályúak vörösbarnára voltak mázolva. A személykocsik oldalajtósak, szakaszosak voltak, a világítást úgy-ahogy olajlámpák szolgáltatták. A kalauz, azaz "konduktor" a kocsi oldalán kívül elhelyezett futódeszkán, menet közben járta be a kocsikat. Illemhely csak a poggyászkocsiban volt, és oda menetközben nem lehetett eljutni. A kocsik fűtését forró vízzel megtöltött, hosszú, lapos bádogedények padlóra helyezésével oldották meg, amit ha kihűlt, a nagyobb állomásokon cseréltek.
Az állomásokra beérkező vonatot a kapus harangkongatással jelezte. A beszállást a második, a vonat indulását a harmadik csengetés jelezte, majd a kalauzok tülkölésére és a mozdony hosszú fütyülésére a vonat elindult. Ezután megkezdődött a lazán összekapcsolt kocsik dübörgése, rángatása – a kocsiban még le nem ült utasok veszedelmére.
A vonatok indulását az állomási őrház mellett felállított, árbócra felhúzott, gömb alakú vesszőkosarakkal, éjjel lámpákkal jelezték a legközelebbi őrháznak.
A csabai vasútállomás épülete a nagy forgalom miatt csakhamar szűknek bizonyult, a háromszori hozzátoldás ellenére is. A sokéves elodázás után 1931. májusában Lipták János, csabai építésvállalkozó és Darida János építőmester munkásai elkezdték az új állomás építését, melyet most, több mint másfél század után felújítva, átépítve és korszerűsítve vehetünk majd birtokba.
Gécs Béla
