Egy szürke esős péntek délelőtt futunk össze Tiszántúl legnagyobb áruházában. Bauer Barbara ragyog, mint általában. Én próbálok ráhangolódni. Szerencsére nem nehéz. Régóta ismerjük egymást. Naná, hogy tegeződünk.
– Azért egyszer megnézlek mérgesen…
– Azért tudok méregzsák lenni: sírni, toporzékolni. De általában se perc alatt kiadom magamból. Előfordul, hogy azt érzem, rossz kedvem van, miközben semmi okom nincs rá.
– Miközben neked a promóciók által sokat kell szerepelned, és akkor nem lehetsz durcás. Milyen fárasztó lehet mindenkinek megfelelni, mindenkit szeretni.
– Nem is lehet. Engem sem szeret mindenki.
– A megosztó alkotók általában sikeresebbek is.
– A Találkozások négy pici regényem némileg eltér a műfajaimtól. Aki olvassa, vagy felül veled a hullámvasútra vagy nem. (Közben fapadosan kérjük a kávét: cukor nélkül.) Mondjuk az első lehúzó komment nagyon rosszul esett.
– Muszáj elolvasni a kommenteket?
– Igen, mert mindig válaszolok rájuk. Ugye frázis, de a negatív kritikát is el kell fogadni.
– Vagy ne fogadd el a jót sem, és menj az utadon. Szóval… mindig mosolygós képeket látok rólad.
– Otthon is ilyen jó kedélyűek vagyunk. Ha azonban valamelyikünknek rossz kedve van, akkor megesik, hogy nem éppen nyomdaképes szavakkal bíztatjuk egymást. De csak azért, hogy felhúzzuk a másikat.
– Olykor jól esik káromkodni.
– Kiránt sokszor.
Anya Apát faggatja a Lencsési Könyvtárban – Fotó: Such Tamás / behir.hu
– De azért Napsugár Barbi a férje által kapott egy kis rockot is.
– Pali azt az arcát mutatta meg az életnek, amit addig nem feltétlenül láttam.
– Nemrégiben leköltöztetek Csabára. Mér’?
– Egyrészt a gyökerek miatt… Ráadásul a lányom ide akart járni középsuliba.
– Hú, a csabai igazgatók most nagyon kihúzhatják magukat. Egyébként tavaly, amikor a Garabonciás jelölteket fotóztam, a hét induló közül három gyulai volt.
– A férjemtől annyi jót hallott a Rózsáról, tudom, Andrássy, de ő is Rózsának hívja.
– Visszalépve a Kaffka gimis Bauer Barbarához, már akkor eldöntötted, hogy az írásból szeretnél megélni?
– Mondhatnám, hogy mindig is az írás érdekelt, de azért ez nem így volt. Az tény, hogy a magyar volt a kedvencem. A töri kevésbé, mert ott az évszámok is bekacsintottak, ellenben a magyar és a töri tanárjaimmal mindig nagy szerencsém volt. Olyan pedagógusok voltak, akiknek az volt a fontos, hogy mit tud a gyerek. Az általánosban Csoki néni – imádott kertészkedni és minden kora tavasszal sötétbarnára lesült – folyton bíztatott, hogy írjak.
A gimis magyar tanárom pedig úgy adta meg az ötöst, hogy látta, a lexikális tudásom hiányzik, ellenben értékelte a rálátásomat. Többek között teljesen más értelmezést adtam a verseknek. Többször is mondtam már a lányomnak, „Te aztán első kézből láthatod itthon, hogy mire gondolt a költő”. Ráadásul az ember nem emlékezhet mindenre, amit olvasott. Pont ma vettem a kezemben Coelhótól Az alkimistát...
– Nekem az volt az első és az utolsó, amit tőle olvastam.
– Én nagyon sokszor elolvastam.
– Barbara, az Ön írói munkásságára kik voltak nagy hatással?
– Például ő. (nevet) Tehát, ha x év után előveszel egy könyvet, mindig más érint meg. A gyerekek a kötelezőt teljesen másképp értelmezik, mint a tanáruk.
– Hogy kezdtél el repülni?
– Akkor már a kereskedelmi és vendéglátó fősulira jártam, és egyszer megláttam egy hirdetést, hogy a Malév utaskísérőket keres. „Hát, itt a remek alkalom!”, gondoltam. Egy floppyn elvittem az önéletrajzomat, de kiderült, hogy nem légi utaskisérőket csak szimplán utaskisérőket alkalmaznának. Ebben a tudatban mentem haza.
Majd egy jó hét múlva kaptam egy táviratot, hogy bővítik a flottát. Így kívülről is toboroznak légiutaskísérőket. 1994 májusában kezdődött egy többhónapos, sok fordulós felvétel és képzés: fizikai, pszichikai, egészségügyi, helyzetgyakorlatok voltak a szűrők. 98-an jelentkeztünk és 12-en végeztünk. Októberben szerződtettek le, és összesen 18 évet dolgoztam ott.
Fotó: Juhász Eszter
– Gondolom, számtalan nagyemberrel találkoztál, de úgy tudom, a legfontosabb utasod dr. Valastyán Pál volt.
– Az a járat, amelyiken indult volna épp nagyon sokat késett, ő pedig rágyújtott a lépcsőnél, ami tilos volt. „Na, akkor feljelentjük a kedves utast”, mondtam a kollégámnak. Majd odamentem hozzá, és elkértem az útlevelét.
– Hogy viselkedett?
– Úgy, hogy beleszerettem.
– Mennyire vette komolyan a szituációt?
– Rendkívül intelligensen. Nagyon előzékeny a nőkkel; az első csókig magázódtunk.
– Már az úton csókolóztatok?
– Nem, hanem a harmadik randevún.
– Nyilván neki is jólesett, hogy nem egy főiskolás csajszival randizik három vébéká után.
– Tényleg randevúztunk. Addig nemigen találkoztam olyan emberrel, aki addig nem ül le az asztalhoz, amíg a nő áll. Csak hogy egyet említsek a sok közül.
– Úúú.. mi hogy ültünk le?
– Nem figyeltem… Ő egy úriember, és azt hiszem egyébként ebbe szerettem bele.
– Tehát fölvetted az adatait.
– És ő is kért egy elérhetőséget. Közben beszéltük is a kolléganőkkel, hogy nem biztos, hogy egy jogászt fel kellene jelenteni. Majd valóban hívott, de egy randevút kért.
– Ez nagyon Disney. A munka mellett kezdted el az első könyved?
– Igen, még a fedélzeten, 2006-ban.
Apa Anyát faggatja a Lencsési Könyvtárban – Fotó: Such Tamás / behir.hu
– A repülő táptalaj egy írónak.
– Nem lennék író, ha nem lettem volna légiutaskísérő. Volt olyan nap, hogy négy járatot teljesítettünk. Megtanultunk szülést levezetni, újraéleszteni, tüzet oltani, bombát áthelyezni. Egy égő embert nem leporoltózol, hanem oda kell menni és közelről le kell takarni. Én féltem a tűztől.
– Beszélgetünk majd az író Barbaráról is?
– Igen. Tehát ahhoz, hogy ráterítsd a pokrócot, közel kell hajolnod. Az egyik gyakorlaton hátra léptem, és azt mondtam: „Erre én nem vagyok képes!”. Mire a mentorom rávágta, „Győzd le a félelmeidet!”. És harmadjára sikerült. Elképesztő önbizalmat ad.
– Annyira, hogy nem ájultál el az utazó nagyemberektől?
– Nem vagyok olyan nagy hasraesős. Inkább csodálós vagyok. Mondjuk az egyik Richard Clayderman volt.
– Csú!
– Nem kaptam jegyet az egyik szegedi koncertjére. Nagyon elkeseredtem, és pont aznap volt egy párizsi utam. Támasztom a falat, szállingóznak be az utasok és egyszer csak leszakad az állam.
– Oh, Ricsi!!!!!!!
– Hirtelen össze se raktam, hogy aznap van a szegedi koncertje. Azonnal cseréltem a kolléganőmmel pozíciót.
– És akkor a szerény kislányból vad tigris lett.
– Teljesen. Álltam a függöny mögött és néztem ahogy készül a koncertjére. Ki volt nyitva előtte a kotta és fejben lejátszotta az esti koncertet.
– Jobban jártál, mintha elmentél volna a hangversenyére.
– Nem bírtam ki, a franciás kolléganőmmel odamentem hozzá, és elmondtam neki, hogy én is zongorázom, de van egy dala, amit akárhogy csűrök-csavarok, nem tudom úgy eljátszani. Majd elkérte a címemet, hogy elküldi a kottát. „Persze – gondoltam –, estére úgyis elfelejt”. És eltelt egy hónap és kaptam egy nagy csomagot, amelyben egy kézzel írt kottát küldött. A végére odaírta, „Kellemes gyakorlást!”.
– Vele kellett volna összejönni! És akkor most a párizsi kastélyok úrnőiről írhatnál.
– Neeem… Semmi sincs véletlenül!
Fotó: Juhász Eszter
– Az első könyved a Légikisasszonyok.
– Amely egy trilógiájává nőtte ki magát, mert nagyon népszerű lett.
– Az mit jelent?
– Ötezer eladott példányszám után bestseller.
– Sok ötezresed van?
– Már túlléptem a százezres példányszámot.
– Az írásból meg lehet élni?
– Valószínű, hogy meg tudnék, de azért jó, hogy a férjem óriási háttér; egy család büdzséjét két fizetés adja össze.
– Ez is egy Disney: írsz egy regényt, és nem számolsz azzal, hogy lesz folytatása. Noha a mozik második része általában gyöngébb.
– Ezek húzták egymást. A Légikisasszonyok egyébként Pali ötlete volt, mert én egy indián törzsről akartam írni.
– Azt majd el akarom olvasni!
– Egyszer biztos befejezem.
– Most vagy a 27. könyvnél.
– A 27-iket írom.
– Az azt jelenti, hogy 18 év alatt 1.444 könyvet írtál.
– A Légikisasszonyokat 2006-ban kezdtem, és csak hat év múlva jelent meg.
Egy estély Barbarával a parkban – Fotó: Such Tamás / behir.hu
– Akkor több mint két könyv évente.
– Az első kötetnél sokáig vártam az ihletre, de közben kiderült, felesleges. Egyszer Nemere István mondta, hogy az ihletre várni az a lusta írók mentsége. Akkor is írok, ha nem írok konkrétan, mert akkor a karakterekkel foglalkozom.
– Hemingway sokszor többórás levelezéssel hangolódott az írásra.
– Ha nem írok, akkor általában behívom a szereplőket. Ez olyan, mint egy pszichodráma: beszéltetem őket.
– Robin Williams gyermekkorában sokat volt egyedül, és a pici katonáival egy magánszínházat játszott. Mindegyiket más hangon szólaltatta meg.
– A tesómmal mi nagy indiános csatákat játszottunk. Apukánk épített hozzá kerti lombházat, meg egy faházat is, amire egy diavetítővel a Winettou egy jelenetét rávetítettük és körberajzoltuk. Télire pedig egy terepasztalt készített nekünk, bentre, hogy a hideg hónapokban is beleélhessük magunkat a vadnyugatba.
– Akkor minden klappolt az első könyvhöz: irodalom, indiánok.
– Játékként kell felfogni; nálam az írás is játék.
– Majd jöttek a történelmi regények; a többi már történelem. Tessék rámenni Barbara oldalára! Köszönöm, hogy időt szántál rám!
– Nagyon jó befejezés!
– Akkor évi két könyv.
– Ebben az évben négy megjelenésem volt. Jövőre azonban egy kicsit visszaveszek: tavasszal és karácsonykor adok ki új köteteket.
– Mi a stílus?
– A leggazdagabb árva vonal.
Fotó: Juhász Eszter
– Azzal lettél sztár?
– Hullámzó. A Légikisasszony nagyot robbant, azt követően jött egy stagnálás, majd megjelent A leggazdagabb árva, és azzal valami elindult.
– Követed a kortársakat is?
– Fábián Jankát nagyon szeretem. Egyszer megkaptam, hogy miért olvasom a konkurenciát. De miért lenne az? Épp az a jó, hogy sok író van, ha csak egy lenne...
– Például te.
– … akkor nem lennének könyvtárak, könyvesboltok, utcai árusok.
– Moldovának állítólag nem voltak író barárai, mert amikor valamelyiküknek valamit elmesélt, egy jó fél év múlva visszaolvasta a kollégája regényében.
– Oké, ezt ő így élte meg. De egy sztorit százféleképpen meg lehet írni. Máté Pétert is ezren megírták, de én a saját szemszögemből írtam, ahogy átcsorgott rajtam a munkássága.
– Azt azonban nem értem, egy írónak miért kell a saját könyvét felolvasnia. Hiszen ő nem színész.
– Én nem szoktam. Illetve a Covid idején olvastam, mert az egy speciális szituáció volt.
– Mondhatni a szórakoztatóiparban tevékenykedsz, ahol azért sok a szélhámos.
– Valahogy elkerültek az ilyen emberek.
– Van egy bástyád... (Ekkor megszólalt Barbara telefonja, teljesen véletlenül a Delta műsor szignálja a csengőhang. Kudlik Pali hívja. Felveszi, „Még interjúban vagyunk” Majd leteszik.)
– Van egy bástyád…
– Úgy könnyű megvalósítani az álmaidat, ha az embernek ott az érzelmi és minden egyéb tekintetben vett biztonság. Igen, nekem ő a bástyám, mi hárman vagyunk egyek, benne önmagam az írásaimban vagyok.
