2020.12.04. Apanapló - XVI. rész - "Alva találták Bárczi Benőt"
Az eddigi naplóbejegyzések során viszonylag sokat foglalkoztam az idővel. Szólottam a gyorsan múlóról, meg a (látszólag) soha véget nem érőről. Az idő jó toposz, és bár kicsit agyonhasznált, mégis, vissza-vissza kell térni rá. Több mint egy hónap telt el azóta, hogy kisfiunk, Artúr Sámuel – a barátainak, ha lennének, csak Artúr – megszületett. Azóta az alvások száma fordítottan aránylik a kihullot hajszálakhoz és az elpusztult agysejtekhez. Merthogy, s ez a gyermekeseknek nyilván nem újdonság, az igazak álma úgy kerül minket, szülőket, mint a délibáb az éjjel tizenkettőt.
Nem tudom, volt-e már más is így, de nekem mindig akkor jut eszembe, hogy épp melyik könyvbe, filmbe, játékba kezdjek bele, amikor messziről látszik: egyikre sincs esély. Pedig, és ezt talán a pandémiás időszak javára lehet írni, idén sokkal többet tudtam olvasni, mint korábban. Na most, jelenleg úgy állunk, hogy bármely szórakoztató tartalomba képes vagyok belealudni. És az megintcsak 2020 furcsaságai közé tartozik, hogy ez nem az unalom jele! Ez kérem azt jelenti, hogy gondosan, precízen választottam ki azt a könyvet/filmet/játékot, amelyen kegyeskedem elszenderedni. Mostanában Tolkien professzoron alszom el, és milyen jókat! Azért is fontos, hogy jó "párnakönyvet" válasszunk, mert ha mondjuk Stephen Kingen alszik el valaki, akkor álmában esetleg Cujo, a veszett bernáthegyi támadhat rá. Én ezzel szemben boldogon pipázgatok a megyebeli hobbitokkal és Gandalf tüzijátékait csodálom.
Ezektől a lopott percektől kielégítő pihenést persze ne várjon az ember. Mint ismeretes, az álmok nem hangszigeteltek, úgyhogy a telerakott pelenkát/éhséget/bármit jelző organikus sziréna hangja gyorsan szétzavarja az eladdig békésen csibukoló félszerzeteket is. Ilyenkor egy homályos, balladai kép tolul elmémbe. A radványi sötét erdőben, egy kényelmes ágyon egy ifjú fekszik, gondosan betakarva: "Ime, bizonyság Isten előtt: alva találták Bárczi Benőt."
Az előző részt itt olvashatja.
