2020.11.13. Apanapló - XV. rész - Már két hete csak a mamára...
Amint arról az előző bejegyzésben nagy örömmel beszámoltam, október 28-án megszületett kisfiunk, Artúr Sámuel. Azóta már eltelt két hét(!), így most némi tapasztalattal a hátam mögött bátran írom meg, hogy was ist los. Mint ismeretes, csemeténk – aki a korábbi naplóbejegyzésekben Ödön álnéven tévesztette meg kollégáim egy részét is – épen, egészségesen, közel 4 kilogrammal és bivalyerővel jött világra. S hogy ne hagyjam reflektálatlanul a bejegyzés címét: József Attilla a Mama című versében egy ordító, toporzékoló, de mindenekelőtt őszinte kisember képét festette le. Na, ez a helyzet minálunk is.
Előre elnézést a következő példáért, de a mi kis Artúrunk hazaérkezése óta a hírhedt Vlad Țepeș Drakula bonszai változataként funkcionál. Értem ezalatt azt, hogy nappal leginkább alszik, esténként viszont sűrűn kel fel szopizni. Igaz, hogy nem vért és nem is a nyakból. No persze, gyermekünk nem annyira kegyetlen velünk, mint amennyire a havasföldi fejedelemről elterjedt, még ha időnként annak is érezzük. Merthogy, s ez itt nem a panaszpercek-rovat, a mi éjszakáink – a fentiekből deriválva – nem alvással telnek. Ez az én kis hős feleségemet igencsak megviseli, mert hiába telnek gyorsan a napok, azért még mindig ráférne a pihenés a nagy "kitolás" után. S ha már kitolás: a pelenkacsere és az öltöztetés olyan metódusok, amelyekről mindig azt gondoltam, könnyen mennek majd. Zenélek, így abban a hitben ringattam magam, hogy a jól funkcionáló finommotoros készségeimnek hála virtuózabb leszek a kedvesnél. Hát... nem. Mint mondtam, Artúr meglepően erős kisgyermek, aki akaratát időnként a Jean-Claude Van Damme Kickboxerében látott pörgőrúgásokkal fejezi ki. Apa szeme ilyenkor könnybe lábad, de nem a gyöngéd érzelmektől. (Erről jut eszembe: meg kell emelni valamivel a pelenkázót!)
Szóval, mindent egybevetve, gyönyörűen telnek a napok. És mert szeretjük a szép tanulságokat a végére hagyni, így teszek én is: ezt az időszakot semmiért nem adnánk, még ezeket a nyűggel teli éjszakákat sem. Ez az eddigi legszebb, legjobb nyűgünk ugyanis, ami valaha ért bennünket.
Az előző részt itt olvashatja.
