2021.06.01. Apanapló - XXIII. rész - Családi kör
"Isten, haza, család - Az Isten se megy addig haza, amíg otthon van a család!", idézte meg anno Hofi Géza Torgyán József parlamenti felszólalásainak stílusát. Azt meg már Fábry Sándor mondta – egy bécsi szólást idézve –, hogy az a jó a kávéházban, hogy az ember nem a családja körében ül, de mégsincs szabad levegőn. Ily drasztikus, már-már mizantróp szólamok után akár rólam is azt hihetnők, hogy azon a bizonyos damaszkuszi úton velem egy reciprok pálfordulás esett meg, és a korábbi, példás(nak gondolt) családapai identitásomat sikeresen levedlettem. Szeretném jelezni, hogy bár rég volt utóljára Apanapló, de semmi ilyenről nincs szó!
Legutóbb ugye arról írtam, hogy költözünk, ez meg is történt. Új albérletünk egy kellemes tömbház tágas lakása, ahol (egyelőre) nyoma sincs az életünket korábban megkeserítő elemek jelenlétének. De mint minden új helyet, úgy ezt a bérleményt is be kellett lakni és ez idővel járt. Artúr közben a hetedik hónapját is betöltötte, és bár észlelése még nem közelíti meg a Schwarzeneggerre támadó Predator ösztöneit, azért már szépen nyiladozik. Szokták mondani, hogy ha egy ajtó becsukódik, egy másik kinyílik. Szerintem emögött inkább a huzat, mintsem a sors áll, de feleségemmel mi magunk is megtapasztalhattuk a fenti metódust.
Ahogy korábban írtam, az előző lakásból mennünk kellett, jelenlegi helyünkről pedig, bár senki nem küld minket, a belátható jövőben mégis távozunk. Ennek oka egy ház, mégpedig egy olyan ház, amelyről korábban elgondolni sem tudtuk volna, hogy közünk lehet hasonlóhoz. Sok generációs mélyen hívő családból származom, ahol gyakorta hangzott el a következő mondat: ha Isten megsegít és élünk. (Utalva Jakab levelére.) Ezt a mondatot mostanában mi is mind sűrűbben emlegetjük, mert az egy dolog, hogy kinyílt egy ajtó, de a küszöböt már nekünk kell átlépni. A házat és a telket természetesen már többször szemügyre vettük – én olyasformán éreztem magam, mint Ady a magyar Ugaron: elvadult tájon gázolok. Ez jelen esetben jót jelent, még jobb, hogy feleségemnek is megcsillant a szeme, mert ő ilyenre vágyott. Igazi családi ház, igazi családi telek, ahol most még picit elveszve érezzük magunkat, de ahogy a gyereknek is fel kell nőnie (nem mintha erőltetnék, de ez a dolgok rendje), úgy nekünk is fel kell nőnünk, csak épp a feladatokhoz.
Van egy gyönyörű latin kifejezés, nevezetesen a paradigma. Onnan lehet felismerni, hogy időnként váltani kell, mert ha nem, az ember és környezete megsínyli. Nekünk a Jóisten szép lassan adagolja az új paradigmát, mert egyrészt Ő sem hűbelebalázs, másrészt minket is jól ismer és tudja: a családi kör akkor működik igazán, ha olyanná válik, mint a fallal körülvett város. Ezen dolgozunk.
Az előző részt itt olvashatja.
