2021.04.18. Apanapló - XXII. rész - Artúr költözik
Nyilván nemcsak Artúr, de mi is vele. Jól is nézne ki: a gyereknek most, közel hat hónaposan útilaput kötünk a talpára, hogy "adieu, időnként majd küldünk egy kis pénzt pelenkára!" Tehát költözünk, most először hármasban. Sejtésem és reményem szerint nem ez lesz az utolsó lakcímváltásunk, én legalábbis már nagyon kezdem unni a "tömbösödést".
Szokták mondani, hogy lakva ismerszik meg az ember. Bár ezt elsősorban azokra értik, akik összebútoroznak, vagyis ugyanazon a bizonyos négyzetméteren osztoznak életvitelszerűen, de a számításból nem szabad kihagyni a tömblakásokat sem. Ismeretes, hogy a fúrást, faragást, kalapálást és a nyugalom megzavarására alkalmas társaikat azért kell a reggeli órákra időzíteni, mert állítólag 6 és 7 óra között puhábbak a falak. Empirikusan ezt még nem mutatták ki, de az urban legend annyira erősen él a köztudatban, hogy sokan mégis ebben az időintervallumban éreznek erős késztetést a munkavégzésre.
Ha tehát puhának nem is puha, de mindenképpen papírvékony falak között éljük a mindennapjainkat. Én alapvetően béketűrő ember vagyok – még akkor is, ha bizonyos dolgok könnyen felhúznak –, de rá kellett jönnöm, hogy a tömblakás nem nekem való. Természetesen ismét panelba költözünk, így most egy ideig megint igyekszem majd a másik orcámat fordítani a tömbök rögvalósága által osztogatott pofonok felé. (Szeretem a képzavarokkal tarkított barokkos körmondatokat, na!) A falvastagság (hiánya) mellett további hátrányos tényező, hogy sajnos elég érzékeny a hallásom – csak remélni merem, hogy a gyerek ebben a tekintetben nem tőlem örököl, hanem az édesanyjától!
Ha nagyon drámai szeretnék lenni, azt is mondhatnám, hogy nekem a tömblakás kriptonitom, ez különösen home office idején ütközik ki, ami most a munka jelentős részét kiteszi. (Érdekes, hogy egy szerkesztőség mennyire más, az ottani, munkából fakadó természetes és életszerű zajokkal nincsen bajom, hozzászoktam és együtt tudok vele dolgozni.) Ha tehát "a pokol a másik ember", akkor a panelház egy külön bugyrot érdemelne Dante költeményében. Most mégis mennünk kell és miközben mindezt írom, hirtelen nosztalgiát érzek ezek iránt a sokat átkozott, papírvékony falak iránt. Ebből is látszik, hogy milyen gonosz dolog tud lenni a nosztalgia.
Mert mégiscsak ide érkezett meg egy esős októberi éjszakán egy messzi-messzi kórház Covid-osztályán született kisfiú. Itt (nem) aludtunk először együtt, hármasban. Itt játszottunk vele először, az itteni padlót törölgettünk az első bukások után. Itt raktuk össze a kiságyát és ide kerültek ki az első fotói is. Itt töltötte Artúr az első fél évét és emiatt mégiscsak szeretjük ezt a lakást. Jobban szeretjük, mint amennyire a szomszédok miatt valaha is utáltuk. Emiatt tehát megvan az a reménységünk, hogy miatta (és a jövőben érkező szaktársai miatt) akárhová megyünk is, rendben lesznek a dolgok. Végtére is, nem az Úr ajándéka a gyermek?
Az előző részt itt olvashatja.
