2020.10.07. Apanapló - XIII. rész - Nagy vizek
Az úriember az a vadállat, aki valameddig képes türtőztetni magát. Ez egy olyan tételmondat, amit az ember akkor ért meg igazán, amikor először találkozik Henri Bergson düréjével (durée). Vagyis, amikor kiderül, hogy a wc-n ülő és a toalett előtt egyre feszültebben várakozó személy számára az idő másképpen telik, holott, teszem azt, ugyanúgy öt percről beszélünk.
Mint ismeretes, létezik a “pszichopisi” fogalma is, amely a nők szótárában gyakran fordul elő. A pszichopisi vizsgák, vizsgálatok, esküvők és más fontos események előtt jelentkezik. Vagyis lényegében olyan inger, amely nem feltétlen áll összefüggésben az elfogyasztott folyadék mennyiségével, mint inkább a stresszel, amelyet a fentebb leírt események okozhatnak. Kedvesem számára sem volt ismeretlen a pszichopisi fogalma, különösen ezekben a hetekben, amikor Ödönünk bármikor megérkezhet. A helyzetet súlyosbítja a tény, hogy a gyerek általában éjszakára időzíti a Száz forintnak ötven a fele című lumpenhimnusz “ki kell rúgni a hámfából” sorát. Ezek a célzott rúgások általában gyors cselekvésre késztetik szegény feleségemet, én azonban mindebből semmit nem veszek észre. Nem így reggel! Amikor ugyanis az albérlet egyetlen mosdójának szűkös kapacitása miatt vérre menő harcok alakulnak ki, majd az úriember (én) mégiscsak előre engedi élete szerelmét, akkor a bergsoni düré ismét érezteti magát. Már csak az érdekelne, hogy csemeténk vajh mennyi időnek érzékelte ezt a kilenc hónapot, ami nekünk – mindennel együtt – nagyon gyorsan eltelt?
Az előző részt itt olvashatja.
