2020.09.20. Apanapló - XI. rész - Berzsenyi és a férfi, aki megemberelte magát
Gimnazistaként több olyan dokumentumfilmet is megnéztünk, amelyek bemutatták a gyermek fejlődését a pocakban töltött idő alatt. Szépen megkomponált képeken, érzékeny zenei témákkal kísérve szemlélhettük, ahogy apuka és anyuka a legnagyobb összhangban várják ki a szülés időpontját. És akkor jött el az a momentum, ahol az addigi családi idill hirtelen horrorfilmbe fordult át: vér, verejték, sírás és fogaknak csikorgatása.
Egy dologban már Ödönünk megfoganása előtt biztos voltam: soha többet nem akarok szülős videókat nézni! A feleségem többször is erősen ajánlott ilyen tartalmakat, mondván, ha bent akarok lenni a szobában, akkor tudnom kell, hogy mit csinálok. Erre többször is azt feleltem, hogy elég, ha az egészségügyi dolgozók tudják, hogy mit csinálnak. Én, tudniillik, a lelki támogatás miatt leszek bent, illetve hogy átvágjam a köldökzsinórt, mint politikusaink szokták a trikolor szalagot. Még vigyorgok is hozzá, hátha fényképeznek.
Kedvesem elmagyarázta, hogy akkor sem tévedhetnék nagyobbat, ha azt hinném, hogy a szofista gondolkodókat azért hívták úgy, mert azt a márkát szívták. (Egy darabig egyébként azt hittem.) Szóval, szedjem össze magam! Ha gondolom, a legvéresebb jeleneteknél eltakarhatom a szemem, de figyeljek oda, mert különben ki leszek zavarva. Miután életem szerelme ilyen egyértelműen és sallangmentesen lefektette az alapszabályokat, döntenem kellett: vagy megemberelem magam vagy, Berzsenyiül szólva, maradok “rút sybaríta váz”. Mivel gyermekünk születéséről semmi pénzért (vagy értékpapírért) le nem maradnék, inkább az előbbi mellett döntöttem. Mert hát, dehogy untam én meg az elődök bajnoki köntösét!
Az előző részt itt olvashatja.
