2020.07.30. Apanapló - IV. rész - Fizimiska
Tegnap fáradtan értem haza a munkából. Felértem a harmadikra, becsöngettem, mert nem kívántam a kulcs után kotorászni. A résnyire nyíló ajtó mögül egy pocak bukkant elő: Ödön üdvözölt először otthon. Aztán persze az édesanyja is előkerült, rám mosolygott és annyit mondott, hogy aktív volt ma a gyerek. Naná, gondoltam, hát nemrég cseverésztem vele a lustaságról.
Amikor Ödönről beszélgetünk, általában egy meg nem határozott kisgyermek arca sejlik fel előttem. Az agy a sok, családi körből ismerős babaarcot egyetlen ábrázattá gyúrja, ami mindig máshogy néz ki, mégis mindig Ödön az.
– Kire hasonlít majd jobban? – kérdezi a feleségem.
– Hát ezt most még lehetetlen megmondani. Mert ugye a gének… – kezdtem a terelést, mert nem akartam nyíltan megmondani, hogy szerintem rám. Szép kisgyerek voltam, a szüleim, a nagyszüleim, a védőnő és az óvónénik egybehangzó véleménye szerint legalábbis. Igaz, hitvesem is szép kisgyerek volt, hol nyugszik tehát az igazság? Ha jobban meggondolja az ember a kisbaba úgyis mindig arra a rokonra hasonlít, aki épp nézi. A szeme ezé, az orra azé, a füle megint másé – dúl a szervkereskedelem a bölcső körül.
És tényleg, mi van, ha egyikünkre se hasonlít? Ha a dédapák és dédanyák patinás fotóiról ismert vonások köszönnek majd vissza Ödönön? (Leszámítva persze a bajuszt – ha dédapa, ha dédanya.) Végül megnyugodtam: ha így is alakul, attól csak még inkább igaz lesz a tény, hogy az egyelőre ismeretlen arcú csemeténk teljesen és megmásíthatatlanul a MIÉNK!
Az előző részt itt olvashatja.
