Országos hír – Rabmagyarország Csonkamagyarországnak
A Hunyadi János vezette keresztény seregek 1456-ban Nándorfehérvárott megakadályozták, hogy a törökök elfoglalják a Magyar Királyság déli kapuját. Ezt a diadalt kapcsolta össze a magyarság a pápa által elrendelt déli harangozással és zúgtak/zúgnak a harangok a magyarlakta vidékeken azóta is.
1921-ben „Az idegen megszállás alatt nyögő Rabmagyarország vezérlő tanácsa” azzal a kéréssel fordult a trianoni magyarsághoz, hogy mostantól kezdve a „magyar harangok zúgása azonban mást is mondjon”. A felhívásban leírták, hogy amikor Hunyadi János serege visszaverte a törököt a Duna és a Száva partján, akkor bizony „a keleti veszedelemtől a Nyugatot egyszersmindenkorra megmentette”. A Nyugat azonban ahelyett, hogy hálás lett volna a mindenkori Magyarországnak – hazánk ellen fordult és „letepert” minket. Legyőztek, de nem „lovagias ellenfélként, tisztességes fegyverrel kezében, hanem orgyilkos módjára, tényleges orgyilkosokkal, árulókkal, gyáva szerződésszegőkkel szövetkezve”. A Nyugat mindent megígért a szomszédos országoknak, de persze nem a saját területeit adta oda, hanem a magyarokét. A harangok azonban azóta is zúgnak minden délben, de már nemcsak Hunyadi hőseiért, már nem csak a magyar diadalért, hanem „kihangzik belőle a hálátlanságot megbélyegző kongás is”. Zúgjanak a harangok – folytatódott a felhívás – legyen a hangjuk ima az ég felé, hogy Magyarország fel fog támadni és hirdesse a „féktelen vágyat a bűnösök megbüntetésére”. Legyen a déli 12 óra az a pillanat, amikor „a minden népjog ellenére vont demarkációs vonalon innen és tul minden hazafiasan érző sziv összedobban és egymásra talál”. Hirdessék a harangok azt is, hogy Csonkamagyarország (a trianoni Magyarország – a szerk.) mindig is azért fog küzdeni, hogy Rabmagyarországot (a trianoni békében elszakított területek – a szerk.) visszaszerezze és felszabadítsa. Minden nap legyen egy olyan pillanat a magyarság életében, „melyben az önkényesen meghúzott határokon innen és tul fajkülönbség nélkül minden magyar összeforr érzésben és vágyakozásban ez az egy pillanat fogja uralni egész napunkat, a nap a heteket, ezek a hónapokat s akkor ebben az egy pillanatban oly erő tömörül, mely a vágy beteljesedésére évekig várni nem enged”. November 13-án, a trianoni béke ratifikálásnak egyéves évfordulóján húzzák meg a harangokat a „régi magyarság tiszteletére”. Minden toronyban legyen „a harangozás után figyelmeztetésül három konditást mindaddig, mig a magyar hazaszeretet Rabmagyarországot Csonkamagyarországgal szabad, hatalmas, boldog, független Magyarországgá újra nem egyesitette!”
Helyi hír – Előadás a Közművelődés Házában
Békéscsabán a 20-as évek elején egymást érték azok az előadások, koncertek, melyeken őseink, ha csak pár órára is, de elfelejthették gondjaikat, bajaikat és a művészetre, az előadókra koncentrálhattak. Nem volt ez másként 1921. november 13-án sem, amikor is a Közművelődés Háza (ma Munkácsy Mihály Múzeum – a szerk.) nagytermében az Evangélikus Lányegyesület rendezett „kedves és megkapó gyermekelőadást”.
A rossz idő ellenére – kint ugyanis szakadt az eső – meglepően sokan gyűltek össze és hallgatták végig a 15 órakor kezdődő műsort, melyet Bohus Bella „bájos közvetlenséggel” kezdett el, amikor is két mesét mesélt el a jelenlévőknek. Őt Vanyiska Juci követte, aki Bobula Ida budapesti születésű írónő Felvidéki három kislány című versét szavalta el, a tudósítás szerint „igen lelkesen”. A legnagyobb tapsot azonban a Jancsi és Juliska című zenei daljáték kapta, melyben Babinszky Mici, Krmeczky Mici, Gálik Jucika és Fehér Pirike szerepelt. A gyerekek ügyesek voltak, de közölük is kitűnt Marik Mariska játéka, „ki a vasorrú bába szerepében elsőrangú volt”. A zenés darabot az Evangélikus Vegyeskar éneke és Andó Dóra, Huszár Etelka „nagyszerű” zongorajátéka kísérte. Az előadást Kuthy Erzsébet és Brózik Erzsébet rendezte, akik a Körösvidék beszámolója szerint pompás munkát végeztek. A gyermekelőadás célja a szórakoztatáson kívül az is volt, hogy karácsonyra adományokat gyűjtsenek a hadiárvák részére. A csabai újság írása szerint a „tetszésszerinti adományokból” szép összeg folyt be a rászorulók javára.
Helyi hír – Koren Pál halála
Tragikus esemény rázta meg Békéscsaba lakosságát 1921. november 14-én (hétfőn). Azon a napon „délben már mindenki tudta s az egész város arról beszélt, hogy Korén Pál ev. lelkész, érd. espere.s meghalt”. A Körösvidék másnap, november 15-én több írásában is foglalkozott az elhunyttal.
A címlapon gyászkeretben jelent meg a neve, s alatta méltató sorokat lehetett olvasni. Igen nagy veszteség érte a csabai evangélikusokat, hiszen „fejjel magaslott ki közülünk kiváló irói, ragyogó szónoki tehetsége és hajlithatatlan jellemereje” volt. Szigorúság, kötelességteljesítés és a munka szeretete jellemezte. A protestáns egyházi irodalom is sokat köszönhetett neki, és „sok értékes munkával gazdagította azt s irói neve tisztelt és becsült lett felekezete határain tul is”. Soha el nem fáradt, 76 éves kora ellenére minden segítség nélkül végezte lelkészi munkáját, „még akkor is mikor már járni nem tud, dolgozik az irodájában”. A Körösvidék olyan embernek írta le Koren Pált, aki nem vágyott népszerűségre és büszkén vállalta „magyar érzését” és mindezek mellett „szivén viselte az iskola ügyét, szerette és megbecsülte a kiváló tanítókat”. Az élet megpróbáltatásai sem kerülték el: „eltemette férjezett leányát, később szép reményű pap fiát, majd utoljára áldott jó feleségét”. Megsiratta őket és minden nap kiment a temetőbe, hogy gondozza elhunyt családtagjai sírját. A csabai lap második oldalán folytatódott a megemlékezés, itt közölték a család gyászjelentését is, mely így hangzott: „A békéscsabai ágostai hitvallású evangelikus egyház mély fájdalommal jelenti érdemdús, feledhetetlen lelkészének, nagytiszteletü Korén Pál érdemült főesperesnek, életének 76-ik, lelkipásztorkodásnak 54-ik, békéscsabai lelkészkedésének 30-ik évében, hosszas szenvedés után, folyó hó 14-én délelőtt 11 órakor történt gyászos elhunytát. Temetése folyó hó 16-án délután 2 órakor lesz a nagy templomból. „Mostan bocsátod el, Uram, a te szolgádat, a te beszéded szerint, békességben: mert látták az én szemeim a te üdvösségedet." (Luk. 2., 29-30.) Békéscsaba, 1921. november 14. Alulírottak mélyen megszomorodott szívvel jelentik, hogy a jóságos apa, nagyapa és dédapa Korén Pál békéscsabai ev. lelkész, érd. esperes, életének 76-ik, áldásos lelkészségének 54-ik évében, Istenbe vetett rendületlen hittel'viselve nehéz szenvedését, f. hó 14-én délelőtt 11 órakor az Úrnak visszaadta drága lelkét. Feledhetetlen halottunk földi maradványait folyó hó 16-án délután 2 órakor fogjuk az ág. h. ev. egyház szertartásai szerint a nagytemplomból a Körösöntuli temetőben örök nyugalomra helyezni. „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam." (II. Timóteus 4., 7.) Békéscsaba, 1921. november hó 14. ifjú Korén Pál, Korén Jolán férjezett dr. Rell Lajosné, Korén Emil gyermekei. Neuman Jenő, özv. dr. Wagner Dánielné, ifjú Korén Pálné született Kasztner Gizella, dr. Rell Lajos, Korén Emiiné született Donner Paula vejei és menyei. Levius Ernő, Neumann Jenő, Klárika, Szilassy Klárika dédunokái. Neumann Jenő, Neumann Vilma férjezett Pataky Sámuelné, Neumann István, Wagner Ella férjezett dr. Szilassy Antalné, Wagner Dani, Korén Pál, Korén Gizella, Korén Emma, Korén István, Korén Jenő, Rell Jolán, Rell Lajos, Rell Rózsi, Rell Vilma, Korén István, Korén Emil, Korén Pál unokái”. Az olvasók egy életrajzzal is találkoztak ezen az oldalon, mely szerint Koren Pál a Pest megyei Aszódon született 1845-ben. Iskoláit szülővárosában, majd Szarvason, Sopronban és Pozsonyban végezte. Ezt követően külföldön folytatta tanulmányait: Baselben és Berlinben. 1867-ben szentelték pappá. Békéscsabán Haan Lajos mellett volt segédlelkész, majd Pitvarosra került ahol templomot, lelkészlakot és iskolát is építtetett a hívek számára. Egyike volt azoknak, akik a békéscsabai evangélikus főgimnázium felépítését „nagy buzgalommal” támogatta. 1869-ben vette feleségül Jeszenszky Emmát, aki 1913-ban halt meg. Házasságukból nyolc gyermek született, akik közül most csak hárman vannak életben. Koren Pált 17 unoka és 4 dédunoka siratta. A Körösvidék november 17-án számolt be a temetésről, melyre a Bogárházi temetőben került sor „szitáló, hideg esőben”. A ravatal az evangélikus nagytemplomban állt és „zsúfolásig megtöltötte a gyászoló közönség az egész templomot”. Szeberényi Gusztáv evangélikus lelkész a liturgiát végezte, majd Szeberényi Lajos Zsigmond szlovák nyelvű búcsúztató beszéde következett. Őt Vidovszky Kálmán főgimnáziumi tanár „magyar nyelven tartott magas szárnyalású gyászbeszéde” követte. A szertartást követően négylovas gyászhintóra helyezték a koporsót és „megindult a gyászolók végeláthatatlan sora a Körösön tuli temetőbe” a Gyulai út – Thurzó utca útvonalon. A sírnál Saguly János pitvarosi lelkész, Koppányi Gyula református lelkész és Uhrin Károly „igazgató-tanító” búcsúztatta Koren Pált. Ezt követően „nem maradt szem szárazon, amikor az iskolás fiuk és leányok hoszszu sora zarándokolt a nyitott sirhoz, hogy mindegyik gyermek egy csokor virágot dobjon a gyermekek igazi barátjának pihenőhelyére”. A Körösvidék a következő gondolattal zárta cikkét: „A Bogárházi temető ismét gazdagabb lett egy sirhalommal, Békéscsaba társadalma s az evangelikus egyház pedig szegényebb egy olyan férfiúval, kit méltóan pótolni alig lehet”.
Kommentár nélkül
Forrás:
https://library.hungaricana.hu/hu/view/Korosvidek_1921_10-12/?pg=174&layout=s
