A Békéstáji Művészeti Társaság által szervezett Békéscsabai Nemzetközi Művésztelep idén már a tizenharmadik alkalommal várta a művészeket itt Békéscsabán. Lonovics Lászlóval, a művészeti társaság elnökével a 7.Tv Aktuális című műsorában Zsíros András műsorvezető beszélgetett.
– Ez már a tizenharmadik ilyen alkotótábor volt, idén tizenkét művész jött el. Hatan házigazdák és hat vendég. Kik érkeztek idén ebbe az alkotótáborba?
– Az elmúlt évekhez hasonlóan most is leginkább a szomszédos országokból jöttek. A korábbi években elsősorban Békéscsaba testvérvárosából hívtunk művészeket. Azzal a céllal úgymond, hogy együttműködjünk a város kulturális kapcsolatainak ápolásában. Idén három országból érkeztek hozzánk vendégek: Szlovákiából, Lengyelországból és Szerbiából. Közülük van olyan résztvevő, aki az idén hatodjára jött, ő Pavol Rusko, aki a Rózsahegyi Katolikus Egyetem docense. Nagyon örömmel jött el az idén is.
– Mennyire ideális létszám, amikor tizenkét alkotóművész dolgozik együtt?
– Úgy gondolom, hogy ez a minimális létszám, viszont limitnek vannak okai. Ugye a külföldi művészek számára szállást kell biztosítani, idén is Garzon Szállóban voltak. Nyilván vannak anyagi korlátai is annak, hogy nagyobb létszámban nem tudunk hívni művészeket, mivel a meghívott művészeket ugye étkeztetni kell, programot kell számukra biztosítani, de némi festéket és vásznat is vásárolunk nekik. Körülbelül ennyire ad lehetősége az az összeg, ami a támogatóktól összejön. Tizenkét fő ez egy nagyon jó létszám, biztosítja azt, hogy többféle ember, többféle szemlélet, többféle alkotómódszer találkozzon a művésztelepen.
– Mennyire jelentenek ilyenkor egymás számára inspirációt?
– Ez egy jó kérdés, mert tényleg a művésztelep két fő céllal határozható meg. Említeném először azt, ami a művészeti szempont, és alkotói szempont. Tehát a művésztelep nem egyszerűen arról szól, hogy a művészek ott egy hétig alkotómunkát folytatnak, mert egyébként azt tudják otthon is csinálni. Ez egy olyan alkalom, amikor a művészek találkoznak egymás alkotói szemléletével, törekvéseivel. És ilyen értelemben az inspiráció csak olyan módon értelmezhető, hogy nem egymást másolják, hanem inkább a művészek picit a mások törekvésein át látják meg a saját törekvéseiket, és tudják az ő művészeti értékeiket valamihez viszonyítani. Ez nagyon fontos dolog. Ugyanúgy, mint a tudományban, itt a művésztelepen is számtalanszor érezem én is, hogy az ember egy picit frissül mások szemléletétől, valami olyan billenti meg a saját stílusában, amely megújulásra készteti. A művészetnek, legalábbis annak a művészetnek, amit én is művészetnek tartok, ez a célja. A másik dolog, hogy a művésztelepek nemcsak arról szólnak, hogy születnek alkotások, hanem arról is szólnak, hogy itt a mai technikai lehetőségek olyan feltételeket biztosítanak, amellyel egy-egy életmű is bemutatható. Esténként, szimpózium jelleggel előadásokat, prezentációkat tartottunk. Azt is meg kell jegyeznem, hogy a legtöbb alkotó művészeti egyetemeken és művészeti középiskolákban tanít, és az ottani hallgatói, illetve tanulói munkákat is megmutatják. Úgynevezett módszertani vásárként is megfogalmazható ez. Nem elhanyagolható szempont az sem, hogy a társaság célul tűzte ki még a megalakulásakor, hogy a megye, illetve a város kulturális életének aktív részesévé váljék. Tudjuk, hogy Békéscsabán, nyáron is elég gazdag kulturális kínálat van, és ebbe a kulturális kínálatba úgy gondolom a művésztelep kiállítása, illetve az az alkalom, amikor kimegyünk a főtérre szerdai napokon, és délelőtt ott találkozunk ott a közönséggel, az is beleillik. A közönség a Szent István téren idén is találkozott az alkotóval az alkotás közben, ez pedig közelebb hozza a képzőművészetet a befogadókhoz.
– Ez lehetett az egész hét legizgalmasabb része, amikor a nézőkkel, a járókelőkkel találkozhattak a festők a Szent István téren. Milyen volt a hangulat ott a főtéri festés napján?
– Megpróbáltuk ezt úgy csinálni, hogy természetes dolog legyen. Nem kötelező a résztvevő művészek számára, hogy az ottani látványból induljanak ki. Többen, sőt magam is azt tettem, hogy az evangélikus és a katolikus templomot együtt festettem le. De van, aki vicces, játékos formában bevonta a festésbe a gyerekeket, a járókelőket is. Pavol Rusko például megkérte őket, hogy mindenki szignózza a vászon közepét, a gyerekek bele is festhettek. Utána ő egy részt még kiegészített, hogy teljes legyen a kép, festett ő is rá. Ez egy interaktív lehetőség volt. Már ötödik éve megyünk ki a térre, és egyre többen jönnek megnézni. Polgármester úr is meglátogatott minket. Közben persze az ember fest, aztán jönnek olyanok, akik szintén festenek, kérdezgetnek, hogy hogyan kell ezt kikeverni, meg hogy csináljuk. Ez egy jó alkalom a találkozásra.
– Nem is gondolná az ember, hogy ennyi mindenkit érdekel a festészet. Meglepő, hogy ilyen sokan érdeklődnek a művészeti ág iránt?
– Ma a képzőművészet nem olyan szerepet tölt be, mint mondjuk száz évvel ezelőtt. Régen a Munkácsy-trilógiát „végighurcolták” Európa nagyvárosaiban, akkor az egy látványosság volt, százezres nézőszámokkal. Ma a képzőművészet ilyen nézőszámokkal nem dicsekedhet. Viszont az alkotás a folyamata az mindig egy kis csoda. Amikor kimegyünk, ott van egy fehér vászon, és a vásznon egy fél óra múlva már látszik valami, aztán egy óra múlva kirajzolódnak a formák. Ez az átlagember számára egy pici csoda, és ez iránt van érdeklődés.
– Egész más lehet úgy látni egy elkészült festményt, hogy az ember belepillant az alkotás folyamatába is. Erre azért ritkán adódik lehetőség.
– Igen, mert általában a képzőművészek szemérmes emberek, a műterem magányában dolgoznak. Itt most ezt a gátlást levetkőztük, és kimentünk a térre. Sokszor az ember téved, tehát azért az alkotás az nem úgy van, hogy minden azonnal sikerül. Ez egy párbeszéd a színekkel, a formákkal, időnként korrigálni kell, és amikor úgy érzi a művész, hogy készen van, akkor viszi a közönség elé. Egy ilyen kinti festés tehát ilyen értelemben picit halálugrás is, de vállaltuk.
– A művésztelepen készült alkotásokat a Munkácsy Mihály Múzeumban, a téren készülteket a Csabagyöngye Békéstáji Galériájában állították ki. Mi mindennel találkozhatott a közönség? Hányféle művészeti stílus keveredik?
– Vannak olyan művésztelepek, ahol meghatároznak valamilyen témát. Akkor az alkotók valamelyest abban a témakörben próbálnak többféle stílusban, szemléletben létrehozni alkotásokat. Mi ilyen kötöttséget soha nem írtunk elő. Talán az egyik fontos szempont, rövid az idő. Itt mindenki hozza a saját alkotói szemléletét, stílusát, és abban valami módon, egy picit megújulva új alkotást hoz létre. Ezek az alkotások a leghagyományosabb értelemben vett leképező, tehát látványszerű alkotások. Vannak olyan alkotások, amelyek majdnem teljesen realista stílusban készültek, illetve van az ellenkező véglet is: geometrikus, absztrakt stílusban készült képek. Közte pedig sokféle szemlélet érvényesül. Úgy gondolom, a mai kortárs képzőművészetnek általános jellemzője ez a stíluspluralizmus, amelyben nagyon sokféle szemlélet él együtt egymást mellett. A legfontosabb az, hogy ebben a stílus-kavalkádban minden alkotás a maga minőségében értékes legyen.
– Most is felajánlottak alkotásokat Békéscsaba számára. Milyen érzés újra találkozni a képekkel a közintézményekben?
– Békéscsabai lakosként én is megfordulok például az okmányirodában, a városháza bizonyos irodáiban, és ott rendre találkozom azokkal a képekkel, amelyeket anno a művésztelepen készítettünk. Ez jó érzéssel tölt el, mert nem raktárban vannak a képek, hanem díszítik a falakat, és gondolom az ott dolgozók örömére szolgálnak. Idén is, a város támogatását megköszönve, a Szent István téren készült tizenkét darab alkotást, és a külföldiek által készített még hat alkotást, összesen tehát tizennyolc képet fogunk a város számára átadni. A kiállítás egyébként augusztus végéig tekinthető meg Munkácsy Mihály Múzeum Honfoglalók Termében, illetve a Csabagyöngye Kulturális Központ Békéstáji Galériájában.
