– A sötét középkor – szerintem művészetileg nem volt az – istenközpontúságától a reneszánsz visszafordul az emberhez – fogalmaz Mészáros Zsuzsa. – A szobrászatban, a festészetben, az építészetben gyönyörű alkotásokat készít. Noha a szobrászatban az ókori görögök már valósághűen, az emberi szépségnek megfelelően ábrázoltak, míg a festészetben nem tudjuk, mert zömmel vázaképek maradtak fenn.
Röneszánsz hölgyek a Munkácsy Emlékházban – Fotó: Such Tamás / behir.hu
Hozzáfűzi, a reneszánsz azonban kidolgozza a teljes valósághűséget: tudományos pontosságú ábrázoltak. Ezek a mesterek nemcsak festőművészek voltak, hanem tudósok is, akik a tiltott boncoláshoz is fordultak, hogy minél jobban megismerjék a világot. Aközben a feltörekvő polgárság, a kereskedők a pénzükből a saját szépségükre vásárolták meg az alkotáskat – látunk olyan szentképeket, melynek az a címe, hogy például Szűz Mária harmadmagával, miközben a megrendelő családját ábrázolja.
– Leonardónak például sosem kellett a megrendelők után rohangálni – folytatja –, mert mindig valami gazdag ember szolgálatában állt, és megtehette, hogy csak akkor alkotott, amikor akart. Azonfelül polihisztor volt, többek között a repüléselmélettel, a víz áramlástanával foglalkozott, és sok olyan találmánya volt, amit később a tudomány igazolt. Michelangelo inkább szobrász volt, illetve épületet is készített, de volt olyan négy éve is, amikor megfestette a Sixtus-kápolna mennyezeti freskóját – ezt láthatjuk majd hamarosan a pápaválasztáson. Botticelli pedig a női szépséget helyezte előtérbe.
A középkorban azt vallották, hogy a test csak a lékek porhüvelye, az itteni világ nem is számít, míg a reneszánsznak az volt az üzenete, hogy egy életünk van, azt kell széppé és jóvá tenni.
