A nap sztorija – Ez történt 1969. június 10-én, Békés megyében

2019. június 10. 13:03 | Diós Zsolt

A behir.hu időutazó rovatában ma újra visszarepülünk ötven évet és megnézzük, hogy miről írt az 1969. június 10-én megjelenő Békés Megyei Népújság. Kukkantsunk bele ma is az elvtársak és az elvtársnők, valamint a kor örömét, bánatát megélő emberek izgalmas világába. Ma Koszta Rozália gyulai tárlatának beharangozójára, egy szeghalmi vőfély visszaemlékezéseire, illetve a kiváló békéscsabai újságíró, Vitaszek Zoltán egy jegyzetére esett a választásunk. Mai lapszemlénket is kiegészítjük egy aznapi fotóval és természetesen a 2019-es kommentárok sem maradhatnak el. Hasznos időtöltést kívánunk!

 

Öt év termése Koszta Rozália gyulai tárlatán

 

Vasárnap délelőtt 11 órakor nyitotta meg dr. Supka Magdolna művészettörténész, a Nemzeti Galéria tudományos munkatársa Koszta Rozália festőművész kiállítását a gyulai kiállítócsarnokban. öt év termését láthatják az érdeklődők a kétszintes, szép csarnokban, összesen hatvannégy olajképet.

 

Koszta Rozália munka közben (forrás: fotomuzeum.hu)

 

A megnyitóra nemcsak Gyuláról, hanem Békéscsabáról, Orosházáról és más városokból, községekből is érkeztek vendégek. Dr. Supka Magdolna bemutatva a művészt és tárlatát, hangoztatta, hogy az emberszeretet, az Alföld szeretete sugárzik minden alkotásából. „Koszta Rozáliát minden ideköti - mondotta - gyermekkori élményei, a szülők szeretete vezették el idáig, e tárlatig melyen, őszintén vall legbensőbb gondolatairól.”

A nagy gonddal és ízléssel berendezett tárlat katalógusából érdemes idézni a művész bemutatkozó sorait: „1925-ben Gyulán születtem. 1948-ban a Derkovits Kollégiumba kerültem, ahol szakérettségiztem. 1950-56-ig Budapesten és Leningrádban végeztem főiskolai tanulmányaimat - festő szakon - Hincz Gyula, Bencze László és V. M. Oresnyikov növendékeként. Tanulmányaim befejezése után hazatérve Gyulán telepedtem le. Azóta is itt élek, itt dolgozom. Erős a szál, mely ideköt: szüleim közelsége, gyermekkori emlékek, a város csendes nyugalma, az alföldi ember, az alföldi táj erőt adó szépsége. Jó itt élni. Szeretem az embereket, akiket nap mint nap ismerősként vagy barátként üdvözlök, hiszen gondjaink, örömeink közösek. Munkámban őket kívánom megmutatni tiszta érzéssel, a színek, formák gazdag változatával, mert nemcsak a nevem, de a gazdag szellemi hagyomány is kötelez, ha már ecsetet vettem a kezemben.”

A kiállítás alkalmából a Magyar Televízió vasárnap este riportot sugárzott Koszta Rozália műterméből, bemutatva az önálló kiállítás több darabját is.

Mai kommentár: Koszta Rozália a Fényes Szellők nemzedék egyik kiemelkedő Békés megyei tagja. Gyulán született, élt és dolgozott haláláig, mindössze a főiskolás évekig hagyta el a települést. Az 1960-as és 70-es években a Kohán-hagyatékot kezelte. Fáradhatatlan szervezője volt a város kulturális életének, képzőművész kört vezetett, előadásokat tartott, alapító elnöke volt a Gyulai Művészek Társaságának. Rozó - ahogy mindenki becézte - országosan ismert és elismert művész volt, számtalan kitüntetés és díj birtokosa.
1993-ban bekövetkező halála után hagyatéka nem Gyula városára szállt, hanem Hajdik Antalra, aki nyolc évig volt Koszta Rozália férje.

 

„Behoztam a kakast, egész tarajával”

 

Tóth Andrást jól ismerik Szeghalmon. Nemcsak azért, mert 72 éve él a községben. Nevezetes események fűződnek az ő nevéhez! Sok fiatal pár esküvőjén „bábáskodott” vőfélyi minőségben, mint a mindenkori lakodalmak főrendezője és ceremóniamestere. Büszkén mutatja rangos tisztjének jelvényeit: a szalagokkal, kendőkkel díszített csontvégű vőfély-botot (kőrisfából faragták csaknem 50 évvel ezelőtt) és a bokrétás kalapot. Alig pár hete múlt, hogy az unokaöccse fia megnősült. A díszek még onnan valók.

 

Társadalmi kertek között (forrás: nagykar.hu)

 

- Úgy kezdődött, hogy hazajöttem a háborúból. Ki voltunk kopva az élelemből. Édesapám földecskéjén dolgoztam. De jártam erre-arra, úgy kerestem a pénzt, ahogy tudtam. A parasztnak élelmesnek kellett lenni és mindenki úgy tett a maga könnyebbségére, ahogy a tehetsége engedte. Rájöttem a fúrás-faragás fortélyára meg szőlőskertet műveltem. Persze a másét. Emlékszem, 1922-ben voltam legelőször vőfély a Szabó Feri sógoránál. Aztán tudják, hogy van az, ha felkapják az embert, hívogatják ide-oda. Voltam én olyan lagziban is, ahová nyolcvan házból jöttek - idézte fel a kezdeteket.

A vőfély teendői már jóval a boldogító igen elhangzása előtt megkezdődnek. Egy előre elkészített lista alapján rigmusos hívogató verssel járja végig a falut. A lányos háznál illő tisztelettel ezt mondja: „Szépen kérjük ezért szép menyasszonyunkat / Keresd meg kulcsodat, nyisd fel a ládákat !\ Tűzd fel bokrétánkat.”

Ám nemcsak kalapra való bokrétát kér a vőfély, hanem mást is. „Szépen kérem tehát e család apját, anyját l Adják ide a mi menyasszonyunk ágyát / Amit kérnek érte, azt majd megfizetjük / Csakhogy ezt az ágyat magunkkal vihessük”.

A nevezetes bútordarabot így énekelte meg a vőlegény házában. „Nincsen ilyen ágya a török császárnak / Képzelni különbet sem lehet egy pórnak”.

Ettől kezdve aztán elveszti játékos óvodásét a rigmus, s nagy komolyan esküvőre hív, elbúcsúztatja a menyasszonyt szüleitől, testvéreitől, a „szép leányi seregtől”. Az új asszonyt a férj házába viszik és kezdetét veszi a vigalom. A vacsora megkezdéséig a vőfély tartja szóval a lakodalmi sereget, képtelen ételrecepteket skandálva, András bácsi könyv nélkül fújja: „Hogy mi mindent főznek, fogalmuk sincs róla / Kocsonyának készül tizenkilenc gólya / Hizlalt verebeket forgatnak a nyárson / Medvetalpat sütnek ébenfa parázson / A nyulak farkából főzik a paprikást / A hajas krumplihoz fogadtak egy halászt”.

- Aztán inni és enni kell (Behoztam a kakast, egész tarajával / Nem gondolt jó gazdánk a maga tyúkjával.)

Éjfélben aztán átöltözik az új asszony? Akkor kezdődik csak a bál! A zenészek húzzák és a vőfély táncra kéri a menyecskét. Mindig három rigmust mondok, utoljára a muzsikásokhoz szólva azt, hogy: Kontya, csecse, fara kerek, húzzatok még erre egyet!

Szeme hamiskásan hunyorog és fehér bajsza körül összeszaladnak a ráncok. Mindig elsőnek érkezett és utolsóként távozott a lakodalmakból, sok száz verset elmondott fél évszázados vőfélykedése alatt

- Csakhát, ami igaz, az igaz - jegyzi meg csipetnyi keserűséggel a hangjában. - Én az asszonnyal csak úgy csendesen esküdtem. Egy ebéd, egy vacsora. Vőfély sem volt. Ennyire tellett. Pedig vihettem volna többre is.
Az asztalon heverő hangszerekre mutat. Citerázná még gyerekkorában megtanult. Katonáéknál csaknem „fehérkesztyűs zenész” lett, de az apai szigor hazarendelte. Tárogatója még most is megszólal esténként. És ha az unokák hazajönnek, a furulya miatt nyaggatják.

Legkedvesebb hangszere a cserépből készült okarina.

Egy kívánsága van csak Tóth Andrásnak. Szeretne egyszer a rádióban szerepelni. Mint a többi népi zenész.

- Kotta szerint nem tudok én muzsikálni. Csak úgy észből. Minden hangszeren megtalálom a hangokat - mondja elmélázva és tekintetét szerszámhoz szokott, bütykös kezére ejti.

Búcsúzóul még egyszer fellapozza a kézzel írt, megsárgult vőfély-könyvet, és sorra veszi a verseket, amelyek ki tudja már, hány év óta lopnak vidámságot az arcokra.

Brackó István

Mai kommentár: A lakodalmi szokások több évszázados hagyománya, hogy vőfély vezényli le a szertartás komolytalanabbik részét, vagyis a vacsorát és az azt követő mulatságot. A vőfély intézménye jól jött a magát szocialistának valló rendszernek, hiszen a tréfa közelebb állt az elvtársakhoz, mint a templomi ceremónia.

A rendszer önmaga népszerűsítésének egyik legnagyobb lehetősége az esküvők társadalmi keretek között történő megrendezésében volt, hiszen ez egy igazi, nagyszabású, közösségi örömünnep, és az emberek nem nagyon bánták, ha ennek sikeréhez a szocializmus ilyen-olyan intézményei is hozzájárultak. A jókedv azonban nem térhetett el a politikai irányelvek szabta keretektől, ezért a Népművelési Intézet 1959-en új vőfélykönyvet adott ki, ami egyfelől tudatosan felelevenítette a helyi népszokásokat és hagyományokat, másfelől érvényesítette a legfontosabb világnézeti szempontokat. A szeghalmi Tóth András vélhetően már ezt a vőfélykönyvet is használta pályafutása során.

 

Az elragadott ötforintos

 

Kisgyerekkoromban a város szélén laktam, a futballpálya mellett. Egy kis patak is folyik arra - hányszor, de hányszor megszidott anyám, mert tornacipőm átázott a part füvének bő harmatjától, amikor horgászás után hazamentem.

Képzelje, igazgató kartárs, gombostűvel pecáztunk. Persze hajlított gombostűvel: gyertya lángjánál felizzítottuk és horoggá görbítettük a tűt. Igaz, gyakran lecsúsztak róla a halak, de azért csak horog volt, s előfordult, hogy mire bealkonyodott, húsz blizkát meg naphalat vittem haza locsolókannámban a macskának. Huncut macska volt az. Nem szerette a naphalat. Csak megszagolta, aztán továbbment, s néha úgy tűnt, még fintorog is hozzá.

Vitaszek Zoltán egyik könyvének borítója (forrás: moly.hu)

No, de amiről beszélni akarok, igazgató kartárs, az egy másik dolog: a horgászás mellett gyermekkorom másik szenvedélyével, a focival kapcsolatos. Ha csak tehettem, minden meccsen ott voltam még az edzéseken is. Csak úgy csendesen, mintha a pecabot mellett ülnék a parton. Nem kiabáltam még akkor sem, amikor az ellenfél csatárát nyilvánvaló leshelyzetből engedte elfutni a bíró. Hiszen tetszik engem ismerni. Mikor volt egy hangos szavam is az üzemben? Nem ugrottam én a plafonra, bármilyen sérelem ért. De hát ilyen a természetem.

Különösen tisztán emlékszem arra az estére, amikor valahogy elhúzódott az edzés, és én nem vártam meg a végét. Hamarább elindultam, mert már erősen szürkült, s nem szerettem sötétben keresztülvágni a pálya melletti csaliton. Már elmosódtak a tárgyak az estében, s el is ábrándoztam egy kicsit - egy saját futball-labdáról. De jó is lenne. Hiszen mindig azzal volt a baj. A nagyfiúk csak ritkán engedtek maguk közé játszani, de ha egy labdám lett volna...

És ekkor nem messze tőlem, levágódott a csalitba egy labda, határozottan láttam, a vágyálmom. Azért mégis csak akkor lettem biztos dolgomban, amikor sorra másztak át a pálya kerítésén a srácok, s elkezdtek keresni valamit.

A labdát keresték, igazgató kartárs. A labdát, amibe rúgtak egy nagyot, s kirepült a pályáról. Mondom, már elég sötét volt, így nem találták, engem meg szinte semmibe vettek, csak azt kérdezték, járt-e erre valaki,

- Nem - mondtam, de azért amikor már-már belefáradtak a hiábavaló keresésbe, egyre azt hajtogatták:

- Biztosan elvitte valaki. Ilyenek az emberek...

Pedig én tudtam, hogy nem vihette el senki, itt kell lennie valahol.

- Szép labda, jó labda, kerülj elém - biztatgattam magamban nagy izgalommal, s rövidesen rábukkantam. Egy bokor kellős közepébe esett, nehéz volt felfedezni. Ösztönösen felkiáltottam: „Megvan”, s már nyúltam volna felé, amikor a hátam mögül két erősebb kéz nyúlt előre, s megragadta a labdát. Megragadta, s vitte szaladva a szertároshoz, aki az esemény hírére közben előkerült.

Mire felocsúdtam, s a két erősebb kéz gazdája után futottam, már csak azt láttam, hogy az erősebb kéz ujjai lezárulnak egy szép nagy ötforintos felett. Döbbenten megálltam.
Ilyen még soha nem történt velem, ez egy teljesen új dolog. Az ötforintos ott lapul az erős ujjak között, már viszik is. Mit mondhatok? Hogy hazudik? Hogy nem ő volt az, aki megtalálta a labdát, hanem én? Igen, igen, én voltam a szerencsésebb és az ügyesebb, az én ügyességemért engem illet az öt forint és nemcsak az öt forint...

Döntöttem mit csinálok. A sötétben odaoldalaztam a közben visszafelé induló szertároshoz. és csendesen megszólaltam:

- Bácsi kérem, én találtam meg a labdát...

Először csak rám nézett, de gondolatai máshol jártak, s csak lassan fogta fel szavaim értelmét.

- Mi-i? - kérdezte.

- I-igen - nyögtem ki, s már megbántam mindent, mert láttam rajta, azt hiszi: hazudok. Hazudok - jutalomért, pénzért, együgyű gyermeklogikával.

Megijedtem: - De ne tessék haragudni - suttogtam halkan, bátortalanul, félve, s bíbor arccal már szaladtam is.

Hát így történt, igazgató kartárs, de miért néz rám így? Csak nem haragszik rám valamiért...? Akkor hát megyek is...

Vitaszek Zoltán

Mai kommentár: Az igazán kiváló jegyzetben a számtalan, nagyszerű, békéscsabai témájú könyv szerzőjének, az ízig-vérig újságíró Vitaszek Zoltán írói szárnybontogatásának lehetünk tanúi.

Vitaszek Zoltán 1945. április 9-én született Békéscsabán. Szülővárosában, a közgazdasági szakközépiskolában érettségizett 1963-ban. Még ebben az évben felvették gyakornoknak a Békés Megyei Népújsághoz. Szakmai tanulmányok után újságíró munkatárs, majd tördelő- és olvasószerkesztő volt. Élete végéig igazi újságírónak maradt, hivatásának tekintette a szakmát, az évek során hatalmas ténytudásra tett szert. Nyugdíjas éveit könyvek írásával és zongorázással töltötte. Vitaszek Zoltán 72 éves korában, 2017. május 24-én hunyt el, sírja a Ligeti temetőben található.

 

Egy fotó

 

Mai fotónk az 1969. június 10-ei Békés Megyei Népújság 3. oldalán jelent meg A szökőkút medencéjénél címmel.

A felvétel képaláírást is kapott: Ifjú modellezők hajóikat próbálják ki a békéscsabai szökőkút medencéjében. Vajon közülük kerülnek ki a jövendő tengerészei…?

A fotót Demény Gyula készítette.

 

 

 

 

 

 

 

 

(A fényképek illusztrációk, nem biztos, hogy 1969-ben készültek, nem biztos, hogy Békés megyében, de jellemzőek a korra.)

További programok »

Életmód

FEL