Az 1848-as Kommunista kiáltványt csupán néhány évtizeddel követte az Internacionálé Eugène Pottier tollából (1871), melyet Pierre De Geyter zenésített meg 1888-ban. A régebb óta fiatal korosztály bizonyára élesen emlékszik a mű szövegére, amelyet magyarra Bresztovszky Ernő ültetett át 1904-ben.
Számomra, aki a szocializmus vészterhes (mások számára talán üdvös) évtizedeit nem éltem meg – hála Istennek – először történelmi tanulmányaim során bomlott ki mélyebb rétegeiben ez a majd' 200 éves izmus, közvetlenül pedig szüleim, még inkább nagyszüleim révén. Nem árulok zsákbamacskát: megrögzött antikommunista háttérből jövök. Nekem a rendszerváltás is távoli esemény volt, minthogy csupán idén töltöm a harmadik x-et – ez pedig egyúttal azt is jelenti, hogy fiatal (és meglehetősen későn érő) felnőttként mihamarabb feladattal teli útra kell indulni, Krisztus urunk után szabadon. (Tényleg szabadon!)
Hogy a pleonazmus bűnébe idejekorán ne essek, rátérnék ennek a kis karcolatnak a központi gondolatára, mégpedig arra, hogy az az izmus, amely sok emberöltőn át nyomorított meg komplett nemzeteket (valahol még most is regnáló intézményként) és amelynek áldozataira a minap emlékeztünk, hogyan találta meg az útját a fogyasztói társadalomba különböző elméletek képében. Merthogy a kultúrmarxizmus térnyerése egyre inkább érzékelhető. Sinkovitsul szólva: "már a spájzban vannak az oroszok."
Hosszú menetelés
Természetesen nem lehet és nem is szabad mindent az oroszok nyakába varrni, még ha mi elsődlegesen a szovjet importból részesültünk is. (Marx pedig egyébként is német volt.) Ebben segítségünkre siet Antonio Gramsci (1891-1937) olasz marxista teoretikus és újságíró, illetve Rudi Dutschke (1940-1979) német marxista szociológus és politikai aktivista. Gramsci úgy gondolta, hogy Karl Marx alapvetően gazdasági hátterű forradalma csak ideig-óráig állja meg a helyét – mert ugye nem elég erőszakkal letörölni a burzsoázia diszkrét báját a vagyonosok arcáról (például a cárék lemészárlásával) –, sokkal hatékonyabb, ha nem "felülről" adják a nép kezébe a sarlót és a kalapácsot, hanem a marxizmus búvópatakként, vagy még inkább lassú égésként (á lá tűz és víz) eszi be magát a kultúra szövetébe. És mert – ahogy József Attila mondta – "a törvény szövedéke mindíg fölfeslik valahol", hát minden lehetséges kiskaput meg kell találni a bejutásra és a burjánzásra.
Gramsci elméletét ugyan többen átvették, de talán Dutschke volt az, aki a legsikeresebb tervezetet vázolta fel a marxizmus kulturális modus operandijával kapcsolatban. Emberünk meghirdette a "hosszú menetelés az intézményeken át" (der lange Marsch durch die Institutionen) jelmondatot, ami gyakorlatilag arról szólt, hogy a nyílt állásfoglalás helyett a már meglévő állami, jogi, de még inkább társadalmi és főként kulturális intézményekbe (ez utóbbiak jelen esetben nyilván elvont fogalmak) kell bejutnia a marxista eszméknek úgy, hogy szépen lassan destabilizálják a már kodifikált formákat, normákat, sőt, akár magát a nyelvet is. (Ha a CIA is ezt csinálta volna Kubával a disznó-öbölbeli invázió helyett, talán sikerrel járnak – igaz, ott pont a demokráciát szerették volna importálni.)
Dutschke mindezt 1967 körül vetette papírra, tehát a program minimum azóta nem újkeletű, most azonban úgy tűnik, hogy a valamikor régen elindított hosszú menetelés gyümölcsei "végre-valahára" kezdenek beérni.
Hova tovább?
Ha a kultúrmarxizmus, vagyis a hosszú menetelés eredményeit szeretnénk látni, nem kell messzire menni. Elég észlelni a genderkurzus térnyerését, amely nemcsak a nemiséget, de egyben a nyelvet is destabilizálja. (Haladó olvasók ezzel biztosan nem értenek egyet, ugyanakkor megjegyezném: a társadalmi nem fogalma önmagában szerintem sem problémás, hanem érdekes felvetés volt. A rárakódott kultúrmarxista massza azonban teljesen és tökéletesen vállalhatatlanná tette sokak szemében, az enyémben mindenképp.) Ennek kapcsán egyébként egyes, úgynevezett szerencsés történelmi fejlődésű országokban már ott tart a törvényhozás, hogyha iksz-ipszilont nem az általa preferált névmással szólítod meg, minimum bírságot kapsz, de kinéz a börtön is. Mi ezt a magyar nyelvben az "ő" egyes szám harmadik személlyel letudtuk, mert ugye az egy dolog, hogy hátrafelé nyilazunk, viszont előrelátunk!
Térjünk át a versenysportra. Ma ott tart a kultúrmarxizmus, hogy férfiak (tényleges XY-kromoszómával), akik nőnek mondják magukat, nőként indulhatnak valódi, tehát XX-kromoszómával rendelkező nők között. (Ezt a narratívát például az USA frissen beiktatott elnöke is kifejezetten támogatja.) Nem kérdés, hogy a teljesen más izomzattal-csontozattal rendelkező, biológiailag férfinak született "versenyzők" sorra nyerik a díjakat a biológiailag, tehát nőnek született, nőként versenyzők elől. Hol az igazság, merül fel a kérdés.
Nemrégiben a Disney megavállalat ismét megerősítette a világot abban, hogy az egyedüli szervezet, amely lángoszlopként mutathatja az utat a konzervatív (értsd: elavult, meghaladott) értékek Egyiptomából kitámolygó rabszolganép számára. "Védelmező nincsen felettünk, se isten nem véd, sem király: A közjó alkotói lettünk – hát vesszen el, ki ellenáll!" Ismerős? Ugye, megint az a fránya Internacionálé. A Disney saját és az egyetemes történelmet is módszeresen elkezdte felszámolni, hiszen a Disney+ streaming-csatornáján található több tartalmat is törölt vagy közzé sem tett. Amit pedig még éppen közzé mert tenni, azt kis figyelmeztető szöveggel tette, hogy a gyerekek ne legyenek rasszisták attól, hogy teszem azt megnézik a Pán Pétert. A Disney gyakorlatilag sokak gyermekkorának kedvenceit tette ezzel polcra a Mein Kampf kritikai kiadása mellé. "A drog rossz, értem?"
Nyilván, a saját tartalmaival azt csinál, amit akar, de ne legyünk naivak: mindig a legkisebbekkel kezdődik a kulturális agymosás, ezt az utóbbi idők Disney (és sajnos Pixar) gyártású animációs filmjei is tökéletesen példázzák. (Hogy egy itthon nagy port kavart "mesekönyvről" ne is beszéljek.) A probléma természetesen nem azzal van, hogy egy cég vagy bárki kiáll a rasszizmus ellen. Elfogadhatatlan, hogy etnikai alapon valakit is negatív megkülönböztetés érjen! A problémát az jelenti, amikor folyamatosan annak a bizonyos lónak a másik oldalán bérlünk helyet, ezt pedig addig tesszük, amíg a társadalom egésze meg nem szokja, hogy végül is ez a jó oldala szegény párának.
A falloszrengetegbe legutóbb épp a Coca-Cola szaladt bele. Az egyik dolgozó névtelenül kiszivárogtatta, hogy a megacégnél "hogyan legyél kevésbé fehér"-kurzusokat tartanak. Sic! (Vagy az angolosoknak némi szójáték: sick!) A Robin DiAngelo tanácsadó által készített tréninganyag szerint úgy lehetünk kevésbé fehérek, ha kevésbé vagyunk elnyomók, arrogánsak, magabiztosak, ignoránsak, ellenben legyünk alázatosabbak, számoljuk fel az apátiát és szakadjunk el a fehér szolidaritástól. Az alábbi képen a kurzus egy kimentett oldala olvasható angolul, nem én találtam ki. Mi ez, ha nem az intézményesült rasszizmus maga?
Álljon meg a menet!
Ha a Netflix adaptálja a regényed, biztos lehetsz benne, hogy vagy genderbending (egy-egy karakter nemének random megváltoztatása) vagy racebending (ugyanez etnikumokkal) történik meg benne. Ez eddig úgymond rendben van, hívjuk alkotói szabadságnak. Amikor azonban konkrét történelemhamisítás történik pl. a Bridgerton család esetében, az már egy picit más kérdés. Elvégre köztudott, hogy a 19. századi Angliában hemzsegtek a színesbőrű nemesek. Mi a történetben a kultúrmarxista-mechanizmus? Hát az, hogy ha te felveted, hogy mégis miként lehetséges az, hogy a sorozatban a királynő mulatt, akkor rasszista vagy. Jelen esetben mondjuk én, miközben mi sem áll tőlem távolabb.
A kultúrmarxizmus egyébiránt sokunk kedvenc univerzumát, a Star Warst sem kerülte el. "Felejtsd el a múltat. Töröld el, hogyha muszáj. Csak így válhatsz azzá, akivé válnod kell." Ez a mondat akár az Internacionálé egyik sora is lehetne, de nem az. E jeles sorok a legújabb Star Wars trilógia középső, tragikusan, vérlázítóan rossz opuszában hangzanak el a Kylo Rent/Ben Solot alakító Adam Driver szájából. Nem a színészen kérem számon a szövegkönyvet, de ha egy pillanatra átváltanánk mikronézetről makróra, látnánk, hogy egy programbeszédet adtak egy (egyébként negatív) karakter szájába. Akár humoros is lehetne, hogy jelen sorok írója egy fantáziavilágon kéri számon a kultúrmarxizmus terjedését, de sajnos a fenti mondat hallatán tényleg kirázott a hideg. Egyébiránt a Star Wars is azóta kapott kultúrharcos-, sőt SJW-gellert, amióta 2012-ben megvették a Lucasfilmet George Lucastól, ez azonban már másik cikkért kiált.
Nyilván a "fehér felsőbbrendűség" beszél belőlem, máskülönben miért zavarnának ilyen és ehhez hasonló dolgok, ugye? A baj nem az, hogy a készítők egy adott tartalmat igyekeznek minél szélesebb közönség elé vinni – bár az továbbra is igaz, hogy ami mindenkinek készül, az senkinek sem készül; a baj az, amikor csak azért aknázunk alá egy terepet – amely évszázadok, sőt, évezredek felépült és stabil kultúráját jelenti –, mert egy-egy pici, de hangos kisebbségnek nem tetszik. Csak azért destabilizálni például egy nyelvet – amelyben egyébként a nemzet él –, mert valaki kirekesztőnek, sovinisztának tartja, és helyette bevezetni az orwelli újbeszélt és a duplagondolra kondicionálni egy társadalmat, nos, minimo calculo nem kellene.
"Küzdést kivánok, diszharmóniát/Mely új erőt szül, új világot ád", mondta Lucifer Az ember tragédiájában. Érezzük a forradalmiságot az Ördög szavaiban? Nem véletlen. Madách persze nem kultúrmarxista szándékkal jegyezte le művét, mégis, és most vegyenek nagy levegőt: egy nemzetet meghatározó kultúra, annak (szellemi) intézményeinek módszeres, belső lebontása, tehát az identitástól való megfosztása, majd ennek az identitásnak valamely "tájidegen", uniformizáló izmust erőltető újraalkotása vajon nem maga a diabolikus (szétdobáló) szándék manifesztációja?
"Nem adhatok mást, csak mi lényegem" – megint csak Lucifer. Szép mottó, mely egyben ómen is. Ez a mondat egykor a Paradicsomból való kiűzetést eredményezte. S hogy a kultúrmarxizmus fáklyavivői legközelebb hol gyújtogatnak, csak idő kérdése. Nehogy mi is a lángok martaléka legyünk!
