De jó volna így együtt megöregedni – futott át az agyamon, pedig akkor még csak pár hete kötöttük össze az életünket. Aztán persze az álmodozás helyét átvette a valóság: jöttek a gyerekek, a mindennapi teendők, a munka.
Most visszatekintve úgy tűnik, szinte néhány szempillantás alatt suhantak el évek, évtizedek. Voltak nehéz és gyönyörű pillanatok, sok öröm, bánat, de még a legfájdalmasabb időszakokban is védőhálót font körénk egymás szeretete és tisztelete.
Néhány évvel ezelőtt, amikor Erdélyben jártunk, valaki odajött hozzánk és megkérdezte: „Friss szerelem?” Mi visszakérdeztünk: „Több, mint harminc év frissnek számít?”
A minap pedig a reggeli úszás közben kérdezte meg az egyik úszó, hogy hány éve vagyunk házasok. „Negyven” – mondtuk. „Jól csinálják!” – jött a válasz, amin azóta is mosolygunk, ha eszünkbe jut.
És igen. Egymás kezét fogva megyünk az utcán, ha csak tehetjük, együtt megyünk boltba, piacra, ügyeket intézni. Együtt örülünk az apróságoknak, de békén is tudjuk hagyni a másikat, ha neki éppen arra van szüksége. Szeretünk beszélgetni, hallgatni, szeretünk igazán önmagunk lenni a másik mellett...
Egyik este, amikor hazafelé bandukoltunk, egy fiatal pár jött mögöttünk. Hallottam, ahogy a lány a fiúhoz fordulva ezt sóhajtotta: „Milyen jó lenne, ha sok év múlva mi is még mindig így fognánk egymás kezét!”
