Tíz hónap múlva – mai szemmel szinte még gyerekként, 21 és 23 évesen – már az esküvőnket tervezgettük Gödöllőn, mert ott voltál egyetemista, és addigra én is odaköltöztem Sopronból. A te családod Békéscsabáról, az enyém Szentkirályszabadjáról, Veszprém környékéről érkezett, kicsit talán csodálkozva, kicsit kételkedve abban, hogy a két „gyerek” nagy fellángolása sokáig kitart-e majd.
Végzős voltál az egyetemen, amikor megszületett az első gyermekünk. Gödöllőn nem volt szülészet, és mivel a város szélén laktunk, telefonfülke pedig csak tőlünk úgy 800 méterre volt, oda volt készítve a tornacipőd az ágy mellé, hogy el tudj szaladni, hívni a mentőket, ha szükséges… Az államvizsgára már úgy készültél, hogy közben sokszor a karodon aludt a fiunk.
Békéscsabára költöztünk, pár hónap múlva egy másfél szobás kis lakásban éltünk, ahol eleinte csak néhány cserép virág volt, egy asztal, székek és babaágy. Nem bántuk, hogy egy dunyha lett a matracunk, és hogy alig van valamink, hiszen tudtuk, hogy otthonná tesszük azt a helyet.
Érkezett a második, majd a harmadik gyermekünk, az élet csodájának éltük meg, hogy ott vannak velünk. Kinőttük a kicsiny lakást, sokat dolgoztál, sokat dolgoztunk azért, hogy olyan otthonunk legyen, ami ötüknek is igazi élettér. Egymásba kapaszkodva, egymást segítve, támogatva igyekeztünk megfontolt döntéseket hozni, megbirkózni a buktatókkal, ez hol sikerült, hol kevésbé.
Cseperedtek a gyerekek, úgy alakult, hogy én lettem, aki számon kér, szabályokat, kereteket teremt – és persze folyton aggódik valamiért –, te pedig megtanítottad őket arra, hogyan érezhetik önfeledten jól magukat az egyre táguló világukban, és hogyan repülhetnek ki, akár jó messzire, amikor eljött az ideje…
Közben engem is szárnyalni tanítottál, nagy szereped volt abban, hogy elhittem, bármi sikerülhet; én pedig figyeltem arra, hogy ha már veszélyesen messze szárnyalsz, ne ragadjon el a szél, visszatalálj a földre.
A házasság hete van. Eltűnődtem: nyáron lesz negyven éve, hogy megismerkedtünk és jövőre lesz negyven éve, hogy hivatalosan is összekötöttük az életünket. Ez idő alatt volt sok-sok öröm, számtalan boldog pillanat, ezernyi csoda, és voltak mélypontok, nehézségek, betegségek – nagyon megérintett, hogy esetleg elveszthetlek, és tudom, téged is, hogy elveszíthetsz engem…
Ha visszatekintek, azt látom, hogy négy évtizeden át ott voltál mellettem, előttem, körülöttem. Óvtál, féltettél, segítettél, és bízom abban, hogy én is segíteni tudtalak az utadon. Mindkettőnknek megvan a maga kis világa, de együtt vagyunk teljesek, igazán egészek. Amikor kinyitom a szemem, te vagy az első gondolatom (na meg a kávé, amit minden reggel készítesz nekem), és te vagy, aki mellett ma is nyugodtan hajtom álomra a fejem.
Emlékszel? Azt mondtad, hogy itt a földön és azon túl is… És tudom, hogy te betartod, amit ígérsz.
