Színes kabátot, piros, bojtos sapkát viselt, hátizsákjából egy mosolygó manó feje kandikált ki, és valamit szorongatott a kezében. Velem ellentétben cseppet sem volt bosszús, és csak úgy suhant a járdán, kikerülve minden kisebb-nagyobb akadályt. Varázslatos jelenség volt. Felszegett fejjel lépdelt az utcalabirintusban, nevetve nyugtázta, hogy milyen gyönyörű karácsonyfa áll a Szent István téren, hogy sok-sok dísz van rajta, és még az ablakok is mesések. Amerre járt, mosolyt adott ajándékba. Hol a Hull a pelyhest dudorászta, hol a Kiskarácsony, nagykarácsonyt, hol a szembejövő gyerekeket figyelte, hol csak kacagott, és gurgulázó kacagásával áttörte a téli szürkeség falát.
Egyszerűen muszáj volt visszamosolyogni rá, muszáj volt továbbadni a frissen szerzett örömöt, és egy pillanatra elmerülni abban, milyen jó is volna kicsit megint gyereknek lenni. Esténként kinyitni egy-egy ablakot az adventi házikón, és napról napra jobban várni a csodát. Úgy hinni a csoda bekövetkeztében, úgy bízni a jövőben, ahogyan csak a tiszta, gyermeki lélek tud. De valamiért ez már nem úgy, mint régen.
Vagy talán még mi is? Csak néhány perce találkoztam a színes kabátos kislánnyal, aki az édesanyjának bizonygatta, hogy biztosan szép ajándékot kap majd, ha itt lesz az ideje, mert nagyon jó anya. Öt perce láttam őket, és már öt perce boldog vagyok! Nem bandukolok leszegett fejjel, hanem gyönyörködöm a feldíszített ablakokban, az adventi fényekben, kicsit gyakorlom a suhanást és várakozom...
