Valahol az lenne a természetes, magától értetődő megközelítése a jeles napnak, hogy a történelemi egyházak hivatalos képviselőit megkeresve, magvas gondolatokat lejegyezve adnánk meg a neki kijáró tiszteletet és fontosságot.
Ezzel nem is lenne semmi baj, hisz 2000 éves hagyományokra, szokásokra, embermilliókra visszatekintő, európai, keresztény identitásunk ezt diktálja. A józan ész szerint. Ennél pünkösd több. Személyesen megélhető, felfedezhető valóság, ami ma is hatással, óriási jelentősséggel bír.
A keresztény világ pünkösdi hitelvű, helyesebben pünkösdi-karizmatikus ága mintegy 600 millió hívőt foglal magába, szinte valamennyi kontinensen. Ahelyett azonban, hogy a formalitásokban elvesznénk és a vallás kiüresedett kereteit méricskélnénk, a lényeg – a teljes kép észrevétele nélkül –, hogy ejtsünk szót inkább a pünkösdi ünnepkör főszereplőjéről, a Szent Lélekről, az isteni szentháromság méltatlanul, talán legkevésbé ismert tagjáról.
A Biblia Istene és Jézus Krisztus után ő is fontos szerepet játszik abban, hogy a Szent Írás számunkra ma is értelmezhető és megélhető valóság lehessen. Hogy hitünk ne viszony- és szabályrendszerek kesze-kuszasága, hanem örömöt és élvezetet adó életformává válhasson. Egy híres keresztény prédikátor egyszer azt mondta, bűn az embereket untatni a bibliai idézetekkel, de most hadd idézzem ide ezt az egy sort: "mert szívünkbe áradt az Isten szeretete a nekünk adott Szentlélek által." (Rómabeliekhez írott levél 5. fejezet 5. vers)
A múltkor egy hölggyel elegyedtem beszélgetésbe. Miről szól a pünkösd? - kérdezte. Ezzel az igeverssel válaszoltam, ez minden embert érint, érinthet. Érezted már, hogy valaki úgy igazán, feltétel nélkül szeret téged? - kérdeztem vissza. Nem...hangzott a kegyetlenül őszinte válasz. Az evangélium száraz betűhalmából, a templomi hidegből, a hétköznapok nyomasztó szürkeségéből, az emberi erőtlenség letaglózó valóságából a Szent Lélek Isten tud kiemelni. Hadd legyen a Vigasztaló, a Pártfogó, ahogy Jézus definiálja nekünk, útitársunk az életben!
