Vidéki gyerek. Ebbe a fogalomba mindenki gondoljon bele azt, amit akar, de alapvetően nem kéne semmiféle értéket hozzárendelni. Mert "csupán" egy földrajzi elhelyezkedésről van szó. Semmiképp sem szeretném azt a narratívát erősíteni, mely szerint a nagyvárosok (köztük a főváros) csúf gonosz entitások, amelyek elszipkázzák az életerős vidéki szellemi és fizikai tőkét. Amúgy igaz, de ezzel csak leírtuk a régóta ismert folyamatot, amelyet évtizedek, ha nem századok óta "szedi áldozatait." Csak hát az éremnek két oldala van, szóval az útra engedő, vidéki közeget is érdemes vizsgálni. Ez az írás azonban nem erről szól.
Történt egyszer, jó 8-9 évvel ezelőtt, hogy Budapesten egy régóta a főfaluban élő, Békésből elszármazott unokatestvéremmel igyekeztünk egy születésnapi bulira. (Utálom a bulit, de sajnos nincs jobb szavam rá.) Számomra akkor és azóta is tökéletesen ismeretlen útvonalon vágtunk át gyalog, szombat este lévén óriási nyüzsgés mindenhol. Egy öreg bérház mellett mentünk éppen, ahol a kapu közelében két lengén öltözött, fiatal csaj beszélgetett. Ahogy közeledtünk hozzájuk, hirtelen elhúzott mellettünk egy alacsony, vékony, kopasz és elképesztően rossz arcú forma, karon ragadta az egyiküket, és se szó, se beszéd, vitte is be a kapun. A lány nem ellenkezett, csak egyszer nézett hátra társára "ha menni kell, hát menni kell" arckifejezéssel. (Hogy Torrente felügyelő szállóigévé vált mondatát ne idézzem.) Először le sem esett, hogy mit láttam, de nagyjából három másodperc múlva minden világos lett. Unokatesóm szociálisan érzékenyen hátrafordult – érezhette, hogy ez nem feltétlen tartozik hozzá a napi rutinomhoz –, és annyit mondott: "Bence, ez Pest! Nem kell meglepődni!"
De ez a jelentsor és Peti mondata azóta is velem maradt, immár közel 10 éve. Az már számtalanszor bebizonyosodott, hogy mi, magyarok szeretjük leplezni a meglepődésünket. (Eljátszani viszont nagyon rosszul tudjuk, ha netalán arra kerülne sor.) Mintha azzal kötnénk össze, hogy a meglepődés automatikusan összekapcsolódik a naivitással, holott ez nem igaz. A naivitás szerintem alapvetően negatív töltetű fogalom, a meglepődés képessége ugyanakkor lehet erény, mégpedig szerintem pont az ilyen helyzetekben.
Ahogy az első bekezdésben írtam, ez a cikk abszolút nem a Bp-vidék ellentétről szól, viszont legalább jól illusztrál valamit. Remélem az is kiderül, hogy mit. Eszembe jutott, hogy amikor Peti is először látott ilyet, biztosan meglepődött. Az sem kizárt, hogy neki is volt egy "mestere", aki ugyanezt a mondatot mondta el. Ha abból a tételből indulok ki, hogy a meglepődés képessége nem egyenlő a naivitással, akkor a meglepődés kikopása szükségszerűen degenerációt jelent (míg a naivitás esetében ugyanez a folyamat a karakter erősődésére, érésére mutathat). Úgy tűnhet, mintha az akklimatizálódás (mármint pl. a fővárosi közegben) elsődleges és alapvető jele a totális pókerarc felvétele lenne, amin még Korda Gyuri bácsi sem tudna kiigazodni.
Nyilván azt, aki sokat tapasztalt, sokat látott, egy idő után már nehéz meglepni. De hogy ez miért fordul át egy idő után (az esetek többségében legalábbis) egyfajta kiégett, rezignált, urambocsá apatikus közönybe, azt csak a Jóisten tudja. Értjük ugye? Mintha egy virtus elvesztése önmagában virtus lenne, csak itt egy jó erényt cserélünk fel egy rosszra. Nem akarok nagyon pszichologizálni, még talán moralizálni sem, viszont jó kérdés lehet, hogy miért engedünk annak, hogy kikopjon belőlünk a meglepődés joga. Szerintem a meglepődés a tisztasághoz kapcsolódik, meglepődni ugyanis azon tud az ember, ami messze áll a karakterétől, vagy azon, ami nem szennyezte be. Hihetjük azt, hogy a tapasztalat előbb-utóbb felülírja a meglepődést, pedig ez nem szükségszerű. Miért gondolom ezt?
Azért mert a fenti sztori mintegy évtizede nem hagy nyugodni. Ma is ott van előttem az a durva férfiarc, a durva kezek, ahogy megragadják egy fiatal, jobb sorsra érdemes lány karját. De az egészben máig nem ez a legmegdöbbentőbb, hanem a lány arckifejezése: az a kiégett, rezignált, beszennyezett tekintet, amelyből az elkerülhetetlenbe való belenyugvás áradt. Ez a tekintet az, ami máig meglep, pedig az eltelt évek alatt velem is, körülöttem is sok mindent történt. Talán nem véletlen, hogy nemrég eszembe jutott ismét. Ha volt célja ennek az írásnak – amelyet meglehetősen messziről indítottam –, akkor az az, hogy ragaszkodni akarok a meglepődés jogához. Igényt formálok rá, hogy mindaz, amihez nem akarom, hogy közöm legyen, amit nem akarok, hogy beszennyezzen, azon meglepődjek. Mert mit jelent meglepődni? Elcsodálkozni azon, hogy egy dolog úgy működik, ahogy. Még pontosabban: feltenni a kérdést, hogy az adott jelenség miért működhet úgy, ahogy működik. Például az, hogy a pesti és vidéki éjszakában ma is karon ragadnak lányokat durva férfiak, és sötét kapualjakba viszik őket. Vajon ezeknek a lányoknak milyen a tekintete?
