Nemrégiben Such kolléga egy külön cikkben foglalkozott azzal a kérdéssel, hogy vajon miért vetíti a tévé orrba-szájba a Csillagok háborúja (helyesen: Star Wars) filmeket. Úgy gondolom, erre a kérdésre megleltük a választ. Egy másik kérdés azonban hangozhat úgy, hogy vajon a Star Warsnak van-e tévés létjogosultsága, mármint sorozat formájában. (Azt a kérdést, miszerint hány "bőrt tudnak még lehúzni" messzi-messzi galaxisról, a Skywalker kora kritikájában igyekeztem megválaszolni.) Az előző kérdésre adható válasz pedig – legkésőbb a The Mandalorian óta – egyértelmű igen!
A Star Wars ugyanis egy akkora univerzum, olyan hatalmas történelemmel és gazdag kultúrával, amit egyszerűen nem lehet elég médiumban bemutatni. Pedig az indulás óta eltelt negyven plusz évben igencsak sok könyv, képregény és videojáték született, amelyeknek hősei ebben a galaxisban vívták meg harcaikat. A The Mandalorian is az egyik ilyen "termék", amely azonban már egy új korszak első hírmondójaként látott napvilágot – és indított el lavinát.
A Lucasfilm (immár George Lucas nélkül és a Disney tulajdonában) 2015 és 2019 között elkészítette saját elsietett és súlytalan trilógiáját. E két jelző használata sajnos egyáltalán nem túlzás, de ezt számtalan cikk énekelte már meg, nekem pedig nem erről kell beszélnem. (Annyit azért megjegyzek, hogy szerintem J.J. Abrams cuki, lopá... hommage-nak is nevezhető VII. részt hozott össze, csak aztán Rian Johnson csúnyán beleszellentett a nullás lisztbe, amit később megintcsak Abrams próbált légmentessé szitálni – sikertelenül.) Szóval 2015 óta összesen 5 mozifilm készült (a trilógia mellett két antológia-film is: Zsivány Egyes, Solo). Eközben futott a négy évadot megélt Rebels című animációs sorozat, amelyet a Resistance követett a maga két, szvsz. rendkívül gyenge évadával. A LEGO Star Wars sorozatokat most nem említeném meg külön, de a lényeg, hogy tévéfronton folyamatos volt a jelenlét. A 2017-es Az utolsó Jedik óriási felhördülést okozott, a megtépázott renomét már sem a Solo, sem a IX. epizód nem tudta helyreállítani, így a Lucasfilmnél egyre inkább a tévé felé tolódott a hangsúly.
A The Mandalorian (melyről korábban itt írtam bővebben) két olyan ember irányításával indult el, akik pontosan tudták, mire is vállalkoztak. Nem kisebb feladat várt a Jon Favreau-Dave Filoni párosra, minthogy megmentsék a mundér becsületét. Filoni – mint Lucas leghűségesebb tanítványa – komoly renoméval rendelkezett a keményvonalas fanok között, minthogy a The Clone Wars (TCW), amelynek showrunnere volt, kiváló sorozattá nőtte ki magát. A TCW olyannyira nagy hatású széria volt, hogy az annak idején kurtán-furcsán véget ért hatodik évad után idén kapott egy rendes (de még milyen rendes!) hetedik, lezáró évadot. A TCW egyébiránt a Rebelsnek is számtalan helyen megalapozott és a The Mandalorian is tulajdonképpen egy klónháborús spin-off, ha nagyvonalú akarok lenni. Mindezektől függetlenül a The Mandalorian egy saját lábán megálló, önálló entitás lett és ebben nem kis szerepe volt a sokáig csak "Baby Yodaként" emlegetett kis, zöld cukiságnak.
Favreau és Filoni egy space westernt tett le az asztalra 2019-ben, az akkori lehető legmodernebb technikával. Din Djarin (Pedro Pascal), a galaktikus Clint Eastwood, kvázi egyszemélyes hadseregként lépett a nyakára minden birodalminak és gengszternek, aki bántani merészelte volna a kis Grogut. Igen, a második évadban az is kiderült, hogy mi a kis zöldség becsületes neve. E rejtély megoldásában egy jedi segített a mandalorinak, méghozzá nem is akármilyen jedi (vagy ex-jedi, embere válogatja). Ahsoka Tano (Rosario Dawson) első élőszereplős megjelenése is a The Mandaloriannak köszönhető. A togruta fajhoz tartozó hölgy még a TCW-ben tűnt fel (először a 2008-as mozifilmben), és gyorsan megutáltatta magát a nézőkkel. Aztán az évadok során igazi közönségkedvenc karakter lett, Anakin Skywalker egykori tanítványa gyönyörű sztoriívet kapott. (Igen, tényleg Anakin volt a mestere, aki A sithek bosszújában ugyan nem kapta meg a mester címet, de jedi lovagként taníthatott padawanokat.)
Din az első évad végén azzal a feladattal kerekedik fel, hogy elvigye Grogut az övéihez, vagyis az Erőhasználókhoz. Nyomukban Gideon moffal (moff=birodalmi szektorkormányzó) számtalan kalandot éltek meg, útközben pedig nemcsak más mandalorikkal találkoztak, hanem birodalmi klónozókkal és egy igazi jedi mesterrel is. Gideon moff (a kiváló Giancarlo Esposito) egy igazi rohadék, aki ráadásul szert tett a mandalori klánokat egyesíteni képes Sötétkardra is. (Fekete pengéjű fénykard.... It's Star Wars!) Ez nyilván – a főszál mellett – újabb konfliktust hozott be és itt lép színre Bo-Katan Kryze (Katee Sackhoff), Mandalore trónjának örököse, akinek szüksége van a kardra. Bonyolultnak tűnik? Egy kicsit az lehet azok számára, akik mondjuk nem követték nyomon sem a TCW-t, sem a Rebelst. És akkor még nem is beszéltünk az időközben feltűnő harmadik szálról, ami talán a legnagyobb Star Wars-esemény volt az elmúlt években. A Mando második évadában ugyanis maga Boba Fett, minden idők legcoolabb fejvadásza is feltűnik, igaz, kicsit meggyűrve. Bobát legutóbb A jedi visszatérben láthattuk, amikor is Jabba, a hutt sivatagi házi kedvence, a sarlacc gyomrában végezte. (K. W. Jeter Fejvadász háborúk könyvtrilógiája ugyan bemutatta, hogyan élte túl a megemésztést, de az ugye nem a hivatalos kánon része...) Szóval, Boba Fett visszatért, vele együtt pedig természetesen Temuera Morrison is, akit 2005 óta nem láthattunk Star Wars-projektben. Morrison ugye Jango Fettet alakította, akinek a genetikai állományából klónozták a köztársasági hadsereget, azonban kért egy nyers klónt magának, akit fiaként nevelt – ő volt Boba. (Tudom, hogy bonyolult, de tartsatok ki!)
Több szál futott tehát a Mando második évadában, ezeket azonban olyan szépen bonyolították, hogy végül egy katarktikus fináléban elegánsan érjenek össze. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy a The Mandalorian a legjobb dolog, ami az utóbbi öt évben a Star Warsszal történhetett. Nyilván nem egy tökéletes sorozatról beszélünk, megvannak a Filonira jellemző sutaságok is, de emellett olyan intelligens fanservice is van, ami bőven kárpótol minden apróbb botlásért. Mert kérem, ki ne szerette volna egyszer Luke Skywalkert amolyan igazi badass jedi mesterként látni.?(Ahogy nem láthattuk a legutóbbi trilógiában...khm) Az évadzáró ezt is megadta nekünk, Grogu ugyanis vele lépett kapcsolatba a Tython bolygón. A birodalmi könnyűcirkáló fedélzetén zajló szeletelés nemcsak a Zsivány Egyes Vaderes jelenetét idézi fel, de az előzménytrilógia legjobb fénykardos szegmenseit is. Istenem, de szép is volt! (És az a zene – Ludwig Göransson elképesztő!)
Nem szerettem volna epizódokra lebontva szételemezni a sorozatot, inkább az esszenciájára koncentráltam, ami pedig akár címszavakban is összefoglalható: apaság, hűség, becsület, barátság, önfeláldozás. A The Mandalorian mondanivalója tulajdonképp faék egyszerűségú, és egyébként is, a Star Warst nem azért nézzük, hogy választ kapjunk az élet nagy kérdéseire. De amiért jó ez a sorozat, az éppen az, hogy ezeket az értékeket – amelyeket ma egy hollywoodi termékben nagyítóval sem lehet megtalálni a sok erkölcstelen, értéktelen mocsok között – olyan tisztán és világosan mutatja be, ami az idősebb nézőket éppúgy magával ragadja, mint a fiatalokat. A The Mandalorian ugyanis csak külsőségeiben western (egyébként kiválóak a külsőségei), de belül szíve is van, méghozzá nagyon nagy szíve.
A Star Wars nekem gyerekkorom óta eszképizmus, vagyis időnkénti kilépő a valódi világ nehézségeiből. A Mando ismét lehetővé tette ezt a gyermeki élményt és ezért nem tudok eléggé hálás lenni a sorozatkészítőknek. Ahogyan azért sem, hogy helyreállították Luke Skywalker renoméját és ezzel együtt kvázi visszaadták azt az identitását ennek az ezeszer is lézertűz szagatta univerzumnak, amiért annak idején rajongva ültem a mozivászon elé. Így kell megvédeni a mundér becsületét!
Ui.: Természetesen folytatása következik, hiszen nemcsak harmadik évada lesz a sorozatnak, de Boba bácsi is kap egy saját szériát The Book of Boba Fett címmel. What a time to be alive!