Szabad-e kritikát írnia egy elfogult rajongónak? Tud-e egyáltalán? Kettős probléma ez, hiszen vagy elegánsan átlépi a rajongás tárgyának hibáit vagy felnagyítja annak negatívumait, mert nem illeszkedik saját elgondolásába. A Star Wars-univerzum rengeteg elfogult rajongóval rendelkezik, akiket az utóbbi idők mozifilmjei különösen megosztottak.
Nem titok, e sorok szerzője is azoknak a keményvonalas rajongóknak a táborát gyarapítja, akik gyerekkoruk óta ismerik és szeretik a George Lucas által megálmodott világot. Akik a filmeken túl könyveket, képregényeket olvasnak, játszottak a videojátékokkal és fénykardnyelű sajtreszelőjük is csak azért nincs, mert az már azért mégiscsak túl sok lenne. (Pedig nem!) Világszerte ezek az emberek alkotják a Star Wars-rajongók gerincét, akikre szinte bármit rá lehet sózni, amin feltűnik a híres logó. Az új trilógia esetében éppen őket (minket) néztek hülyének a filmkészítők.
Kánonkérdések
Mint ismeretes, George Lucas zseniális húzása 40+ évvel ezelőtt az volt, hogy a filmjéhez kapcsolódó merchandising jogait magánál tartotta. Magyarul a fentebb is említett különböző, Star Wars témájú javakból befolyó összeg hozzá került. Ez olyan előrelátó üzleti lépés volt, amelyet ma csak kevesen tudnának utána csinálni. (Picit másképp, de hasonlóan előre gondolkodó volt Kevin Feige, a Marvel-filmek atyaúristene is.) Lucas gyártotta a filmeket – hisz mégiscsak inkább producer és ötletgazda, mint rendező –, a Lucasfilmmel szerződött különböző cégek pedig gyártották a termékeket. Iszonyatos mennyiségű kereslet, iszonyatos mennyiségű pénz. Csakhogy George Lucas mindig is a filmeket tekintette az elsődleges fórumnak. Ez annyit tesz, hogy a Star Wars világa mindenek előtt a filmekben létezik, az egyéb médiumok másodlagosak a történet szempontjából. Ez még akkor is így van, ha a ‘70-es évektől kezdve születtek regények és képregények az univerzumhoz kapcsolódva. Ezeket (na meg a videojátékokat, hangjátékokat, etcetera) nevezték később Expanded Universe-nek, vagyis bővített univerzumnak, amely az évtizedek alatt szépen lassan gigantikussá dagadt, hiszen minden univerzum tágul.
Aztán 2012-ben minden megváltozott, amikor Lucas eladta stúdióját a Walt Disney Company-nek. A korábbi, meglehetősen bonyolult kánonrendszert (vagyis azt, hogy mi számít megtörtént eseménynek a Star Wars galaxisában) egy csapásra eltörölte az egeres cég, volt is nagy felháborodás. Ám ez a huszáros megoldás valahol érthető volt, nemcsak üzleti szempontból. Ahhoz, hogy új történetekkel tölthessék meg ezt az évtizedek változatos sztorijai alatt nyögő világot, át kellett vágni a gordiuszi csomót. A kérdés ezek után az volt, hogy a Disney vajon hogyan bővíti tovább a jól ismert univerzumot. Itt egy rövid, de fontos kitérőt meg kell ejtenünk! Sokak szájából hangzott el a kérdés: hány bőrt húznak még le erről a filmről? Mondani sem kell, egy igazi rajongó számára ez egy értelmezhetetlen kérdés. A Star Wars világa ugyanis nemcsak csillagászati értelemben vett univerzum, hanem történetileg is, azaz nem egy lineárisan elbeszélt eseménysorozatot látunk, hanem csak egy kiragadott érát egy óriási galaxis kis szeletében. Ergo, a filmeken túl is létezik világ, ahogy az a kánonprobléma alapján is látható. Tehát nem feltétlen kell folytatni a filmeket, sokkal inkább fel kell fedezni azokat a korokat és helyszíneket, amelyeket korábban nem láthattunk.
Legalábbis ez lett volna a logikus. Ehelyett a Lucasfilm (immár Kathleen Kennedy vezetése alatt), illetve a Walt Disney úgy döntött, új trilógiát gyártanak, folytatva a hatodik, A Jedi visszatérrel befejezett sagát. Mindez négy évvel ezelőtt kezdődött, J.J. Abrams hetedik epizódja, Az ébredő Erő ugyanis ekkor került a mozikba. Azóta túlestünk két antológia-filmen (Zsivány Egyes, Solo), illetve idén decemberben a Skywalker korával pont került az i-re. Már ha egyáltalán pont került.
A rajongók bosszúja
Abrams 2015-ös VII. epizódja (a római számmal jelölt epizódok a Skywalker-saga részei) biztonsági játék volt. Erősen épített a nosztalgiára (értsd: pofátlanul nyúlta az IV. epizódot, az Egy új reményt), és – a rendezőre jellemző módon – tele volt porhintéssel. A Jedi visszatér eseményei után uszkve harminc évvel játszódó filmben természetesen új karaktereket ismerhettünk meg, akik átvették a stafétát, stílszerűbben: a fénykardot a galaxis kiöregedett hőseitől. Az ébredő Erő rengeteg pénzt hozott, hiszen a 2005-ös III. epizód után kiéheztetett nézők szerették, sőt a kritikusok is kellemes kalandnak tartották. A következő számozott fejezet 2017-ben került a mozikba, ezúttal a tehetséges Rian Johnson rendezésében.
A VIII. epizód, Az utolsó Jedik (téves magyar fordításban, ugyanis az eredeti The Last Jedi cím egyes számot takar) egészen biztosan úgy vonul be a történelembe, mint a leginkább megosztó Star Wars-film. Ezt a címet sikerrel orozta el Lucas sokak által ostorozott I. epizódjától, a Baljós árnyaktól. Az elmúlt két évben a közösségi felületeken egymás torkát maró rajongók egyszerre kiáltották ki a filmet zseniális, újradefiniáló mesterműnek és vállalhatatlan, a saga szellemiségét sárba tipró szemétnek. (Jelen sorok írója vállaltan az utóbbi csoportot erősíti.)
Johnson valami egészen újjal próbálkozott, egyedi látásmódja tagadhatatlan. Az Abrams által feltett kérdéseket látványosan nem válaszolta meg vagy olyan válaszokat adott, amelyekben nem volt köszönet. Ma már talán nem spoiler, hogy a filmben Luke Skywalker is meghal, miután a teljes játékidőt elvonultan, egy szigeten tölti és megkeseredett remeteként morog. Szegény Hamill nem győzte kifejezni csalódottságát szerepével kapcsolatban, de nem csak őt érte arcul csapásként az „újító” Johnson ténykedése.
Szokták mondani, hogy a Csillagok háborúját senki nem gyűlöli jobban a Star Wars-rajongóknál. Főleg azoknál, akik ezeken a filmeken nőttek fel, és az univerzum szeretete nem csillapodott az évek során. Nos, éppen ez a réteg volt az, amely a leginkább felhorgadt Johnson vízióját látva. Bár anyagilag sikeres volt ez az epizód is (sőt, a kritikusok is szerették!), az utórengésekbe egy másik film bukott bele. A Solo - Egy Star Wars-történet Han Solo fiatalkori éveit dolgozta fel. Az eleve problémás gyártási fázisú (rendezőváltás, forgatókönyv átírása) mozit teljesen maga alá temette a nyolcadik rész körüli indulatlavina, és bár anyagilag nem nevezhető totális bukásnak, a Lucasfilm mégis elállt a további antológiák gyártásától.
Ebből a helyzetből kellett valamit kihoznia Abramsnek, aki a IX. epizód rendezőjeként ismét a direktori székbe ülhetett. Ebben az esetben is rendezőváltás szólt közbe, a korábban kiszemelt Colin Trevorrow ugyanis „kreatív nézetkülönbségekre” hivatkozva távozott a fedélzetről. Kennedy (és a Disney-vezér Bob Iger) a kézenfekvő személyt hívta vissza az eke szarvától: Abrams mégiscsak sikerrel indította újra a Star Wars-filmek sorát. Szó se róla, tehetséges, nagy munkabírású iparosról beszélünk, aki több alkalommal is bizonyított már nagy mozis franchise-ok esetében. A Mission Impossible és Star Trek-etapok után azonban teljesen más munkát jelentett egy, a messzi-messzi galaxisban játszódó filmet elkészíteni, sőt, pontot tenni egy 40 éves saga végére.
Márpedig Abramsnek ezt a kényszerű vállalást kellett megtennie a IX. epizóddal, ugyanis egyszerre kellett trilógiát és sagát zárnia (ez utóbbit mondjuk feleslegesen), valamint meg kellett nyugtatni az elmúlt két évben vérnyomáscsökkentőkön élő rajongókat is. Az itthon december 19-én mozikba került utolsó epizód leginkább sóhajokat szült: megkönnyebbült és megfáradt sóhajokat. A Skywalker kora (The Rise of Skywalker) már a címével is érdekeset húzott, a nagy kérdés mégis az volt, vajon Abrams lesz-e az, aki – Hamletül szólva – helyre tolja a kizökkent időt vagy még inkább: egyensúlyt hoz az Erőbe.
Zavar az Erőben
A IX. epizód eleve stigmákkal hajózott ki, melyek java részét az előző epizód rendezői döntései okozták. Abramsnek igen magas labdákat kellett lecsapnia, ő pedig tisztességgel csapkodta is őket. Olyanokat is, amelyek nem voltak ott. A VIII. rész egyik fontos alapvetése az volt, hogy úgy is lehetsz hős, hogy a semmiből jössz. Magyarul: nem kell ahhoz egy jedi-dinasztia sarjának lenned, hogy kivágd a rezet - persze fénykarddal. Önmagában ez a gondolat nem problémás, hiszen az egyik új főhős, a meglepően nagy erejű Rey éppenséggel akárki lehetett volna. Nos, Abrams nem elégedett meg ezzel a magyarázattal, így előrántotta a cilinderből (kritikusabb hangok szerint máshonnan) a Star Wars-filmek ősgonoszát: Darth Sidioust, azaz Palpatine császárt.
Miután Johnson filmjében a főgonosz(nak hitt) Snoke legfőbb vezér csúfos halált halt (Han Solo fia, Kylo Ren/Ben Solo elfelezte, mint Vágó István a válaszlehetőségeket), az új filmek hirtelen antagonista nélkül maradtak. Kylo Ren már a trilógia nyitó epizódjában sem volt egyértelműen gonosz, de legalábbis kínlódó lélek volt, aki saját apja meggyilkolását sem tudta feldolgozni. Abrams úgy gondolta, hogy a „meghalt a király, éljen a király” elve alapján legfőbb vezérré avanzsált Ren nem lesz elég, kell valaki igazán gonosz. Valahol érthető a döntés, hogy Palpatine visszakerüljön az egyenletbe (a film mélyen hallgat arról, hogyan élte túl azt a bizonyos zuhanást), hiszen a klasszikus trilógia és az előzményfilmek legnagyobb szemétládája volt, illett tehát bevonni a fináléba. Abrams jó tanuló: ötösre felelt a hetedik résszel, igyekezett itt is visszaadni az órán hallottakat, amennyiben úgy gondolta, hogy a Star Wars-saga mint „űropera” legfontosabb része az, ha mindenki mindenkinek a rokona. Így eshetett meg, hogy az eddig „sehonnai” Rey-ről kiderült, hogy ha nem is Dózsa György, de Palpatine unokája.
Ennek a ténynek azonban a film történetére nézve nincs jelentősége, pedig nagyon igyekeznek megmagyarázni. A 142 perces epizód első fele színtiszta expozíció, vagyis folyamatosan magyarázza magát a film. Elképesztő sebességgel ugrálunk jelenetről jelenetre, hol ezt a tárgyat kell megszerezni, hol azt; hol ez tűnik el, hol azt kell megkeresni. A tempót tehát nem lehet számon kérni a rendezőn, aki egyben az egyik forgatókönyvírója is volt a kilencedik filmnek. Abrams és Chris Terrio mindenkinek igyekezett megfelelni, és amint tudjuk, ez lehetetlen. Érződik az íráson, hogy annyi infót és kikacsintást igyekeztek belecsempészni a filmbe, ami még talán Han Solo-nak sem ment volna. Rengeteg szálat kellett elvarrni: Mi lesz Rey és Kylo/Ben sorsa? Látjuk-e még Luke Skywalkert? Hogy zárják le Leia történetetét? (A csodálatos Carrie Fisher 2016-ban elhunyt, így fel nem használt jeleneteket használtak) Mi lesz a jedikkel? Kik azok a Ren lovagjai? Megmarad-e az Ellenállás? Hogyan és miért tért vissza Palpatine?
Aktorok, attrakciók, árukapcsolás
A verdikt előtt egy kicsit el kell távolodnunk a IX. epizódtól és vetnünk kell egy pillantást a Lucasfilm jelenlegi üzletpolitikájára. A cikk elején bemutatott Expanded Universe – ahogy a neve is mutatja – kibővített univerzum volt. Azaz hozzáadott, új karakterekkel, sztorivonalakkal bővítette a galaxist. A filmek voltak a központi események, minden más pedig mellékágként szolgált, hol magas, hol alacsony színvonalon. Ezzel szemben ma a totális árukapcsolás korát éljük. Az új filmeket érintő, lényegi információk a kánon regényeiből és képregényeiből derülnek ki, magyarán, nem árulunk el mindent a filmben, vedd meg légyszi a kapcsolódó termékeket is. (Legutóbb pl. a Fortnite c. videojátékban(!) hallhattuk azt a bizonyos üzenetet, amit Palpatine császár küldött a galaxis számára, és amelyet a filmben nem találkoztunk.)
Ez az újkori rendezőelv sajnos teljesen elhatalmasodott a franchise birtokosain, akik így, tucatnyi regénnyel és egyéb médiumokkal megtámogatva gyártottak egy ingatag trilógiát, amelynek nincs saját identitása. És sajnos ennek a betetőzése volt a záró epizód is, amely ugyan küzd, mint malac a jégen, mégsem lesz, nem lehet tisztességes lezárása egy tisztességtelen trilógiának. Ha Az utolsó Jedik reakciófilm volt (hiszen Rian Johnson Abrams minden állítására igyekezett rátromfolni és lenézte a rajongókat), akkor a Skywalker kora hatványozottan az. A kötelező válaszok mellett ugyanis kármentést is vállalt, időnként feleslegesen. Abrams megpróbálta begyógyítani azokat a lelki sebeket, amelyeket az előző rész okozott sokakban, ezzel viszont éppen saját maga alól húzta ki a sámlit.
Ez még akkor is így van, ha technikailag rendben van a film. Tegyük hozzá, hogy 2019-ben egy ekkora jelenség esetében a látványra mint attrakcióra hivatkozni nettó hülyeség. Persze, hogy jól néz ki! És milyen jól hangzik! John Williams, a legendás zeneszerző, aki a Star Wars identitásának egyik legnagyobb mecénása, ismét olyan művet alkotott, amely önmagában képes túlélni az új filmeket. A fényképezés szép, a hangok kiválóak: ezt nevezzük patikamérlegen kiszámított profizmusnak.
A színészi játék is rendben van. A Kylo Rent alakító Adam Driver számomra az új filmek egyik legnagyobb erőssége volt és most sem hazudtolta meg magát, különösen a végjátékban remekelt. A Rey-Finn-Poe-triót alakító Daisy Ridley, John Boyega és Oscar Isaac pedig a kötelezőt hozták, közülük talán Isaac volt a legszórakoztatóbb. A nagy öregek is visszatértek, a "nyugdíjas osztagból" Billy Dee Williams, vagyis Lando élvezte leginkább a felhajtást. Harrison Ford mindent megtett, hogy elhiggyük, nem gyűlöli Han Solo szerepét, a fáradt Mark Hamill a vásznon töltött pár percében pedig sokkal inkább volt Luke Skywalker, mint a nyolcadik rész összes jelenete során. Egyes szcénák kifejezetten megindítók voltak, a film humora többnyire működik (elsősorban Anthony Daniels miatt, aki Threepio szerepében valószínűleg utoljára brillírozott) és az utolsó jelenetsor is szépen rímel.
Reped vagy nem reped?
A kérdés a film végén mindig ugyanaz, mint a bejglinél: reped vagy nem reped? Mi tehát a baj? Leginkább az, hogy ez egy elsietett, átgondolatlan trilógia volt. Nem volt megírva előre a történet íve, bármennyit is hivatkoznak erre a készítők. Ezt az is jól példázza, hogy Johnson tiszta erőből intett be minden rajongónak a VIII. epizód alatt, olyan döntéseket hozva, amelyek az utána következő rendező munkáját nehezítették. A két „szélső” részt tető alá hozó Abrams pedig vérprofi ugyan, de egy legenda érdemi továbbfűzéséhez több kell egy "tisztes iparosnál".
Ekkora önellentmondások alatt rogyadoznak tehát az új filmek, amelyek az egyszeri mozinéző számára talán fel sem tűnnek. Persze az, aki szórakozni akar, megtalálja a neki valót az utolsó epizódban, ám a korábban hangoztatott „nyolc filmet zárunk le” helyett az új trilógiát sem fejezi be magabiztosan. Nekem legalábbis a moziból kifelé jövet az öreg Ben Kenobi legendás mondatának parafrázisa jutott az eszembe: „Nem ez az a Star Wars, amit keresek.”
A borítókép forrása: gamechannel.com
A képek forrásai: ziro.hu, denofgeek.com, syfy.com, wegotthiscovered.com, nerdist.com,
