Néhány nappal ezelőtt, „lantletételi” szándékból, a késő esti órákban lerogytam a tévé elé. Az egeres cég streaming tartalmait böngészve megakadt a szemem néhány koncertfelvételen. Az egyik borítóképen egy őszes, kissé hajlott hátú, fehér öltönyös, idős úriember hadonászott szigorúan a karmesteri pálcával. John Williams volt az. A 2023-as felvételen a maestro Tokióban dirigálta a Saito Kinen Orchestrát, a zenekar természetesen Williams-szerzeményeket adott elő. Mit volt mit tenni, végignéztem a koncertet.
Közjáték #1
Steven Spielberg, akivel Williams 2022-ig 29 filmen dolgozott együtt, így méltatta a zeneszerzőt: „John Williams nélkül sem a biciklik nem repülnek, sem a seprűk a kviddicsmeccseken, és nem repülnek a piros köpenyes férfiak sem. Nélküle az Erő sem létezik. Nem járnak dinoszauruszok a Földön. Nem esünk ámulatba, nem sírunk és nem hiszünk. John, te kézbe veszed a filmjeinket, melyek többsége a leglehetetlenebb álmainkról szól, és emberek milliárdjai számára teszed őket valósággá.”
Az első néhány darabot nem Williams dirigálta, hanem Stéphane Denève, a St. Louis Symphony Orchestra zenei igazgatója és az Újvilág Szimfonikusok művészeti vezetője. A szélesebb közönség számára kevésbé ismert taktusokat szépen lassan felváltották az E.T., a földönkívüli melódiái, majd a partitúrát a tiszteletadás jeléül időnként magához ölelő Denève levonult a színpadról. Enter John Williams!
Közjáték #2
Williams 2016-ban életműdíjat vett át az Amerikai Filmintézettől. (Az akkor 84 éves mester ezt úgy kommentálta, hogy ehhez a díjhoz ő még túl fiatal.) Rendezők és színészek egész sora köszöntötte, de a leghumorosabb kétségkívül Harrison Ford volt, aki az Indiana Jones filmek főtémája, a The Raiders March taktusaira lépett közönség elé: „Ez az átkozott zene mindenhova elkísér. Folyton ez szól, akárhányszor fel- vagy lemegyek egy színpadról. A legrosszabb az volt, amikor egyszer vastagbéltükrözés közben is ez ment a műtőben.” Ford egyébiránt, szemben Han Solo karakterével, mindig is szerette Jones professzort, és bár a sorozat 2023-ban megjelent ötödik epizódja sok kívánnivalót hagyott maga után, a kalandor régész abban a filmben is Williams dallamaira csattogtatta az ostort. „Egyáltalán nem panaszkodom!” – folytatta. „Egy olyan karaktert játszani, akit a te muzsikád kísér, igazi ajándék. A te zenéd a szórakoztatást művészi magasságokba emeli. John, egy valódi zseni vagy!”
Elegáns öregúr tűnik fel a színpad szélén, majd miután – tapsvihar közepette – méltóságteljesen végigsétál a zenészek közötti keskeny folyosón, elfoglalja központi helyét. Néhány kedves szót intéz a meghatottságában is fegyelmezett közönséghez és a Saito Kinen Orchestrát alapító, 2024-ben elhunyt Seiji Ozawa karmesterhez, majd pálcát ragad: érkezik Superman. Engem megrohannak az emlékek és az érzések: 8 évesen láttam először Richard Donner 78-as klasszikusát, és elhittem, hogy Christopher Reeve valóban repül. (Valahol a szobában egy láthatatlan nindzsa hagymát pucol...) Clark Kent után legendás állatok tűnnek fel a színen: Hedvig, a hóbagoly és Fawkes, a főnix egymás körül röpködnek Harry Potter varázslatos világában. Majd nehezebb vizekre evezünk, a Schindler listája főtémája következik. A fájdalmasan gyönyörű hegedűfutamot illő csend, majd valami egészen más követi: dallamok egy messzi-messzi, mégis ismerős galaxisból.
Közjáték #3
George Lucasnak, a Star Wars atyjának Steven Spielberg mutatta be Williamst. Az akkor már a Hegedűs a háztetőnért és a Cápáért is Oscar-díjat bezsebelő komponista nem az első választása lett volna a fiatal kalifornia filmesnek, aki egyidőben még Ennio Morriconéban is gondolkodott. A romantikus komolyzenei hagyományokat folytató (és éltető) Williams nagyzenekari művei első látásra talán nem tűntek evidensnek egy olyan koszos, kvázi űrwestern esetében, mint a Csillagok háborúja. Lucas ugyanakkor már abban az időben is űroperában (a Star Wars egyébként mindig is inkább space fantasy volt, mint sci-fi – a szerk.) gondolkodott, innen nézve pedig nem is lehetett kérdéses a nagyívű dallamairól ismert szerző helye a csapatban. Lucas maga a fentebb említett díjátadó ünnepségen így méltatta barátját: „John művei kiállták az idő próbáját. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy nagyon megkönnyítetted az életemet. Számos filmötletem volt, ám ezekből végül semmi nem lett, mert gondoskodtál arról, hogy a Star Wars örökérvényű legyen. Ezt aztán megismételted az Elveszett frigyláda fosztogatóival is. Emlékszem, Stevennel a tengerparton ültünk, és a filmről beszélgettünk. Egyszer csak, szinte ugyanabban a pillanatban, felkiáltottunk: John szerzi a zenét! Steve azt mondta: Helyes, ez a legfontosabb. Ebédeljünk egyet, aztán nekiállhatunk megírni a sztorit!”
A manapság (is?) rendkívül megosztott Star Wars-rajongók körében, ha a 2015-ben útjára indított Disney-féle trilógia nem is egyöntetű diadalmenet, az vitán felül áll, hogy Williams soundtrackje kikezdhetetlen. Ez még akkor is igaz, ha a mester érezhetően megfáradt a franchise évtizedes és hűséges szolgálatában: míg a klasszikus trilógia taktusait ma is milliók ismerik és dúdolják, és az előzményfilmek újító és szintén nagyszerű dallamai is számos rajongót szültek (én is jelentkezem!), addig az újkori filmeket már a maestro kivételes tehetsége sem tudta megmenteni. Ezzel együtt is jó hallgatni a botrányosan rossz Az utolsó jedikhez írt The Rebellion is Reborn c. opuszt, melyet az 1977-es első filmben felcsendülő, csodálatos Princess Leia's Theme és a tróntermi finálé fanfárjai követnek.
Közjáték #4
2015-ben J.J. Abrams rendezésében tért vissza a Star Wars franchise az ún. VII. epizóddal. (Itt most talán ne menjünk mélyebben bele, hogy ez a három rész mennyire méltatlan a saga korábbi filmjeihez, de ettől még e sorok szerzője számára hat epizód létezik. A többi fanfiction.) Nem volt kérdés, hogy ha valakinek vissza kell térni az eke szarvához, az Williams lesz, így az akkor 83 éves mester ismét pálcát ragadott. Abrams így számolt be az együttműködésükről: „A legszerencsésebb embernek éreztem magam, John meg közben folyamatosan szabadkozott. Olyanokat mondott, hogy reméli, ez a belépő elég jó lesz a jelenethez. Mintha nem ismerné a saját életművét! Ő a világ legkedvesebb szuperhőse.”
Az idős géniuszt háromszor tapsolja vissza a hálás tokiói közönség. A zenekar Yoda mestert és Indiana Jonest is megidézi, majd az i-re minden idők legikonikusabb filmes gonosza teszi fel a pontot: Darth Vader. A pattogó, fenyegető Imperial March bár a második filmhez, az 1980-as A Birodalom visszavághoz íródott, ma már mindenki a sötét nagyúr alakjával köti össze. Williams úgy távozik, ahogy érkezett: tapsviharban, méltósággal, megilletődve. Ismét csoda történt: biciklik és seprűk repültek, éreztük az Erőt, rég elveszett kincsek nyomába eredtünk, sírtunk, hittünk, ámultunk. A koncertfilm véget ér. Ekkor rákeresek a mester életpályájára: február 8-án ünnepli a születésnapját. Erről írni fogok, Mr. Williams, ígérem!
Epilógus
Hogyan írjak a legkedvesebb zeneszerzőmről, ha nem úgy, hogy közben az ő művei szólnak? Felnyitom a frissen beszerzett lemezlejátszót, előveszem az Indiana Jones és az utolsó kereszteslovag bakelitet, sercegés, majd indul a kaland. Gépelek, de lélekben máshol vagyok: a Tatuin kettős napja alatt izzadok, Kairóban kutatok a frigyláda után, a Roxfort falai közt igyekszem bájitaltan órára és beülök egy terepjáróba a Nublar szigeten, hogy végigjárjam az őslényparkot.
A lemez forog, az alkotó pihen.
De a hallgató utazik, galaxisokon, időn és téren át.
Isten éltesse, maestro!
