1957 április vége, Budapest: fél évvel járunk az 56-os forradalom leverése után. A város lassan ocsúdik, a szocializmus épül (és rombol), május 1-re készül a szabad nép. Ez azonban a kiskamasz Hirsch Andort nem érdekli. A fiú édesapját várja haza a frontról. Anyja, Klára még a háború idején adta be egy intézetbe, ahonnan a harcok után hazavitte. Kettejük törékeny közösségében követel helyet magának hirtelen egy durva, nagydarab hentes, aki Andor apjának nevezi magát. A fiú körömszakadtáig igyekszik ragaszkodni egyetlen otthonához, az apjától örökölt nevéhez, miközben lassan minden megkérdőjeleződik benne.
A nem rövid, cserébe lassú (bár utólag megokolható) expozícióval operáló Árva hangulatát tekintve nem a vihar utáni csendet, inkább a két vihar közötti folyamatos morajlást idézheti fel a nézőben, mialatt korhű díszletekkel, szűkszavú, de sokat sejtető párbeszédekkel és Erdély Mátyás operatőr gyönyörű képeivel festi meg, milyen is lehetett 1957 Budapestje. (Erdély egy ponton Pados Gyula ikonikus képsorát is megidézi a Sorstalanságból.) Nemes ezúttal ráadásul a Saul fia és a 2018-as Napszállta után szakított az arcba tolt kamera megoldásával, a zaklatott, klausztrofób érzést a 4:3-as képarány így is bőven érzékelteti. És ha már arcok!
Az elsőfilmes Barabás Bojtorján egészen elképesztő alakítást nyújt a dühödt, de céltudatos Andor szerepében (nekem folyamatosan a fiatal Emile Hirsch jutott róla az eszembe – nahát, még egy Hirsch!) Édesanyja, Klára (a kiváló Waskovics Andrea) kétségbeesetten próbál biztonságot keresni fia és saját maga számára, mely folyamatban idővel az érzelmi kötődést felülírja az életösztön. A harmadik főszereplő pedig az a Berend Mihály (a kortárs francia film egyik legegyedibb arca, Grégory Gadebois alakításában), aki a háború alatt Klárát bújtatta, és aki minden valószínűség szerint Andor igazi apja. Ezt azonban Andorhoz hasonlóan sokáig a nézőnek sem akaródzik elhinni.
Forrás: Mozinet
Berend ugyanis minden, ami az Andor fejében már-már megistenülő Hirsch nem: erőszakos, bunkó, érzéketlen. Hogyan is lehetne ez az ember az ő szülőapja? Ráadásul az új érkező a zsidó származású papa korábbi jegyirodájában is berendezkedik, hogy hentesüzletet nyisson. (Egy ponton egy fél disznóval próbálja bevásárolni magát Hirschné kegyeibe. Erről aztán a fiú gondoskodik a maga módján.) Andor eközben egyre gyakrabban keresi fel a bérház pincéjében található kazánt, melyhez kisgyermek kora óta, mint apjához beszél. Hogy miért ehhez a masszív szerkezethez kötődik, a filmből pontosan nem derül ki, képnek mindenesetre erős: ez a fémes, öreg, meleget ontó monstrum óriásként magasodik Andor fölé, és bár felelni képtelen, de legalább mindig ott van.
Tisztelt uram, kedves apám!
Lassú film az Árva, de nem hálátlan a néző türelme iránt. Nemes filmjében ugyanis a mise en scène minden eleme az atmoszféra megalapozását szolgálja: mesélnek a szétlőtt bérházak gyér fényű lichthofjai, a vörös plakátrengetegbe csomagolt utcák, a kisboltban Lenint éltető harsogó rádió. Ráérős a narratíva, de az értő „olvasók” minden jelenetben találhatnak valami fontos apróságot. És apróságokból épül fel Andor és Klára élete is – lásd: a zsebbe gyűrt, régi jegyek idősebb Hirsch irodájából –, hogy aztán a Berenddel érkező huzat elfújja ezt a kártyavárat. Mire eljutunk a katartikus (s egyben lesújtó) végkifejletig, megértjük az anya és fia lehetőségeinek tragikus szűkösségét.
Az Árva címe talán elsőre sántít, Andor ugyanis a szó szoros értelmében nem árva. „Csak” annyira, ahogy 1957-ben Magyarországon sokan. Pontosabban, ahogy Magyarország árva volt az 1956-os forradalom leverése és a kegyetlen megtorlások után. Andor ezt a nem tudatos félárvaságot igyekszik folyamatos tüneti kezeléssel orvosolni. Erős jelenet, amikor a fiú ellátogat a zsinagógába, ahová vélt apja is járt: bár nem érti a nyelvet, de a liturgiához tartozó mozdulatokat igyekszik leutánozni. (Érdekesség, hogy a baráti zsidó család fejét, a nagypapát Iványi Gábor alakítja.)
Forrás: Mozinet
Bár Nemes szól a zsidó identitásról is, de ezúttal átfogóbb történetet igyekszik elmesélni transzgenerációs traumákról, apátlanságról, identitásvesztésről. Teszi mindezt egy gyermek látószögén keresztül, akinek jobban elhisszük, el akarjuk hinni a rettenetet, amelyben él. Ezzel együtt szívszorító látni az éppen elmúló ártatlanságot, majd a fiatal tekintetben erőszakkal lakást foglaló reménytelenséget. Értjük, érezzük Andor dühét és a végén vele együtt ragadunk fegyvert. A kérdés azonban sokáig ott marad: mi vajon meghúznánk-e a ravaszt?
-400x225.jpg)
