A John Wick filmsorozat kapcsán harmadvirágzását élő Keanu Reeves ötvenes éveinek vége felé járva kvázi az internet szuperhőse lett: már-már legendás kedvessége, előzékenysége (és nem utolsó sorban a vele készült mémek) kapcsán hihetetlen népszerűségnek örvend jelenleg is. Az egyik mém szerint a derék Keanu évszázadok óta köztünk él, és látszólag egyáltalán nem öregszik. Nos, a Mátrix: Feltámadások kapcsán sajnos kiderült, hogy bizony öregszik, és most nagyon nem áll jól neki.
Egyébiránt a legkevesebb bajom éppen vele volt az új film kapcsán. Reeves sosem volt kulisszatitán: nem egy Anthony Hopkins vagy Jack Nicholson kvalitású aktor, de még csak a Harrison Fordra jellemző klasszikus mozisztár karizmája sincs. Viszont sugárzik belőle egy nyugodt erő (mint annak idején az MDF-ből), ami általában alkalmassá tette őt arra, hogy sztoikus de hatékony hősöket, esetenként világmegváltókat játszon el. Szerethető alak, és talán a sok-sok tech- és new age humbug mellett ez volt az egyik tényező, ami miatt 1999-ben akkorát szólt a Mátrix. Apropó 1999!
“Déjà vu-m van! Mekkora, megveszem?”
A franchise-indító 99-es Mátrix kiváló lakmuszpapírja volt annak a közgondolkodásnak, amely az új évezred előestéjén jelentette az akkori zeitgeistet. Magyarra lefordítva, az akkor még Andy és Larry Wachowski néven futó tesók szépen rátapintottak a kollektív ütőérre, hiszen a technika rohamos fejlődése miatt felmerülő általános kérdéseket (talán paranoiát is) ügyesen vegyítették a ténnyel, hogy az ateizmus már nemcsak a keleti blokk egy évtizedes felbomlása miatt nem aktuális, de azért sem, mert az embert igenis érdekli a lelke, szelleme, és utat keres.
Neo, az új évezred messiása ebbe a new age ajzotta milliőbe robbant be kérlelhetetlenül. S ha már ott volt, egyúttal a filmkészítést is forradalmasította, nagyjából úgy, ahogyan a Star Wars 1977-ben. Nem mintha a 90-es években ne lettek volna más, a CGI-t ügyesen használó alkotások (Jurassic Park, A függetlenség napja), de az a fajta kreativitás és energia, ami a Mátrixból sütött, sok filmest indított el a pályáján, míg a filozófiai fejtegetések egészen újfajta nézői igényeket szültek. Jóllehet, azért az első filmben is voltak meglehetősen blöffszagú mondatok, ugyanakkor a Mátrix után, ha egy sci-fi okos akart lenni (vagy annak akart látszani), legalább úgy kellett csavarnia a mondandóját, mint a Laurence Fishburne játszotta Morpheusnak. Ez egyébként számtalan paródiát és mémet jelentett, de ennél többet is: folytatásokat.
Máig megoszlanak a vélemények, hogy vajon a két folytatásra (az egyszerre forgatott Újratöltve és Forradalmak) vajon szükség volt-e, hiszen az első film értelmes módon zárult le, miközben ügyesen vetett fel további kérdéseket. Személy szerint mind az Újratöltvét, mind a Forradalmakat fontos filmnek tartom, és nemcsak azért, mert ezeket még gyerekként a moziban is láthattam – le is esett az állam a szükséges pontokon. A trilógia második része egyébként szerintem több szempontból jobb, mint az első, a harmadik pedig, bár kétségkívül vannak hibái, de egy érzelmileg és intellektuálisan is megfelelő töltettel bíró finálét szállított 2003-ban.
Miért kellett tehát folytatni, ha tetszik, rebootolni a sorozatot? Nem kellett, senki nem érezte kötelezőnek, hogy ez megtörténjen, mégis itt vagyunk. Nem oly szerény véleményem szerint ez a film kizárólag azért készülhetett el, mert az egyik Wachowski szerelmes levelet akart írni a transz-mozgalomnak, a Warner meg úgy volt vele, hogy akkor már támasszák fel a majd húsz éve befejezett frencsájzt, a "kellemeset a hasznossal" jegyében. Nos, a végeredmény sem kellemes, sem hasznos nem lett, a szerelmes levelet pedig galacsinná gyúrva próbálták meg letuszkolni a torkunkon.
"Én woke a feltámadás és az élet!"
Nem véletlen a Jézus Krisztustól származó, János evangéliumában lejegyzett sor parafrazálása. Neo (polgári nevén Thomas Anderson) a mátrixból felszabadult tudatú emberiség messiása volt, aki a trilógia végén szó szerint kenyértörésre vitte a sort: meghalt, hogy sokak életévé legyen, pontosan úgy, mint azt a názáreti tette. Neve is ebből, a Krisztushoz való megtérés által megszülető homo novusból, az új emberből ered, jóllehet a Wachowski tesók nem tisztán itták a martinit, hanem a buddhizmustól kezdve a hindu valláson át egészen a nagy görög és európai filozófusokig mindenhonnan emeltek át nekik tetsző elemeket. A legerősebb mégis a keresztény, vagyis krisztusi vonal maradt, amely analógiára kis odafigyeléssel teljes egészében rá lehetett igazítani a három filmet. És ez a gondolatiság az, amely szinte teljes egészében kukázva lett a Feltámadásokban.
A film premisszájába nem mennék nagyon mélyen bele, legyen elég annyi, hogy azért Neóék visszatérése jobb magyarázatot kapott, mint a Star Wars: Skywalker korának mémesült sora: “Valahogy… Palpatine visszatért.” Thomas Andersont ezúttal neves játékfejlesztőként ismeri a világ, aki a Mátrix-trilógiával forradalmasította a videojáték-ipart, és igazi popkulturális hivatkozási alapot teremtett. Nyilván nem véletlen, hogy az első film hackerkedése után az ismét a mátrixban “raboskodó” Neónak megintcsak valami számítógépes dologgal kellett foglalkoznia, amely egyúttal újbóli kijutásának kulcsát is jelenti. Lényeg a lényeg, kiderül, hogy Neo mit keres megint ott, ahogy az is, miért csak x év után találnak rá az élő-lélegző emberek, akik természetesen kimenekítik a valóságban legendás hősként tisztelt férfit.
Az ismét a fizikai valóságba érkező Neót a trilógia egyik fontosabb, időközben alaposan megöregedett alakja világosítja fel a dolgok állásáról: a harmadik részben megkötött béke után a gépek egymás között indítottak háborút, amely során egy új hatalom született meg, aki nem nézte tétlenül, hogy az eladdig akksinak használt emberiség hogyan csusszan ki az irányítás alól holmi fegyverszünetre hivatkozva. Új mátrix indult el tehát, új szabályokkal, régi/új rabokkal. Kiderül továbbá, hogy Trinity (Carrie-Ann Moss) is életben van, az újbóli felszabadulás pedig csak az ő fizikai testének megmentésével valósulhat meg.
Amennyire szólt az első három film a tudat felszabadításáról, annyira szól az új epizód a test korlátai alól való felszabadulásról. Néhány éve felröppent a hír (mert a Wachowskik felröppentették), hogy a Mátrix trilógia valójában a transzneműséget mutatta be. Ezt az erőltetett allegóriát rajtuk kívül nem sokan vallották magukénak – hacsak nem az érintett kisebbség –, úgyhogy új időknek új dalai alapon elkészült a folytatás, ami viszont már deklaráltan ebben a szellemben íródott. Nem elhanyagolható tény, hogy az elmúlt két évtized során Larry és Andy is transzneműként coming outolt, így ma már Lana és Lilly Wachowski néven élik mindennapjaikat. Az már a Sense8 című sorozatuknál is bizonyos volt, hogy nagyon ráfeküdtek az identitáspolitikára, és miközben mozifilmek terén nem igazán jeleskedtek (utolsó jó filmjük a V mint Vérbosszú volt, de azt sem ők rendezték), a transzmozgalom törekvései egyre nagyobb teret kaptak a médiában, így hát “valamit tenni kellett". Na itt jött a képbe a Mátrix, ami nemcsak őket tette fel a filmes térképre annak idején, de egyrészt korszakhatárt jelölő, másrészt korszakalkotó mű is volt.
Ahogy az első Mátrix az új évezred prófétája volt, addig a Feltámadások már a 21. század prédikátora. Míg 99-ben a tudat felszabadítása állt a középpontban, most a test és lélek disszonanciája, amely egyértelműen az identitáspolitika, ha úgy tetszik a woke-mozgalom egyik zászlóshajója. “Woke” egyenlő felébredni, és itt is erről van szó, a Feltámadások ugyanis inkább csak a címében utal Krisztus földi életének csúcspontjára: az új film önmaga korábbi szellemiségét tagadja meg, hiszen ezúttal nincs “meghalás az óembernek”, hanem csak a végtelenségig ismételt felébredés van. Neo tehát a szó szoros értelmében megszűnik neo, vagyis új lenni.
Mindent szabad, de nem minden használ
Ez volt az érzésem a filmmel kapcsolatban, amely amúgy premisszáját tekintve felvetett érdekes gondolatokat és behozott izgalmasnak ígérkező karaktereket. Ilyen volt az Elemző is (Neil Patrick Harris), aki az új mátrix megalkotójaként megpróbálta kiküszöbölni elődje, az Újratöltve végén feltűnő Építész (Helmut Bakaitis) által “vétett” hibákat. Az Építész karaktere egyértelműen Istenre reflektált, ezzel szemben az Elemző nem egy személyt, hanem a magát a transz-mozgalom ellenében meghatározó gondolkodásmódot jelöli. Minthogy programozni egyesekkel és nullákkal lehet, ez pedig szükségszerűen bináris kódolást jelent, a nembináris (non-binary) elveket valló transznemű irányzat felszabadulásért kiált – ez adja a Feltámadások központi vonulatát, amelyet hol karakterek, pl. Bugs (Jessica Henwick), a Mnemosyne hajó kapitánya (Mnémoszüné, az emlékezés istennője) szájába adnak, hol vizuálisan reprezentálják.
És amíg a trilógia pont attól működött, attól volt izgalmas, hogy több kérdést vetett fel, mint amennyi választ adott, addig a Feltámadásokkal a Mátrix-franchise végérvényesen térdet hajtott egy politikai agenda előtt. Ha úgy tetszik, a forradalom felfalta gyermekét, márpedig a trilógia, ahogy korábban említettem, sok tekintetben forradalmi volt. Ezzel szemben a negyedik rész akciófilmként sem működik jól (vizuálisan is sokkal ötlettelenebb, mint elődei, a kamerát pedig úgy rángatják, mintha a Bourne-filmekből szalajtották volna az operatőrt), sci-fiként pedig unalmas, nem ad hozzá sokat az elődök által felskiccelt világhoz. Persze vannak új (?) szereplők, új fogalmak – botok, rajzás, szentiens –, de a Feltámadások összkreativitásában sem éri el az első három rész szintjét, részben talán azért, mert most csak az egyik testvér ült direktori székbe.
A film végén a “felébredt” Trinity és Neo az új mátrix atyját, az Elemzőt fenyegetik meg, aki természetesen a film főgonosza volt. A főhősök hitet tesznek a binaritás lebontása mellett, felszabadult, transzhumán szuperlényekként mostantól ők festik fel az égre a szövetség jelét, a szivárványt, amely ezidáig Isten kiváltsága volt. Homo mensura, vallják az alkotók, vagyis mindennek mértéke az ember. Prótagorasz gondolata azonban megbicsaklani látszik, mert nem számol a mérték nélküli emberrel, amely – mert nincs miből megtisztulni – már nem keresi a katarzist, azaz a megtisztulást. Pont ilyen ez a film is: katarzis nélküli. Boruljon is rá a feledés homálya!
-400x225.jpg)
