A cikk címét adó Hofi idézet nem véletlen: a Drakulics elvtárs valamikor az 1970-es években játszódik, Hofi Géza pedig ekkorra már meghatározó közéleti figura - természetesen Kádár János mellett. Ám Kádár – Hofival ellentétben – nem próbálja kijavítani a szocializmus szépséghibáit (hiszen nincsenek is neki!), sokkal inkább konzerválni akarja a rendszert. A szovjet vezetés is erre agitálja a gulág kilátásba helyezésével, hisz az nem lehet, hogy “Lenin élt, él, és élni fog, Brezsnyev elvtárs pedig megdögölhet.”
Az örök élet problematikájára akkor érkezik váratlan megoldás, amikor hírét veszik Fábián Béla hazatérésének. A kubai forradalmat megjáró, az ifjú Kádárral is röplapozó legendás harcos a vezetés figyelmét akkor kelti fel, amikor kiderül, hogy Fábián elvtárs évtizedek óta nem öregedett.
Azok után, hogy a vérszívót mint filmes ikont gyakorlatilag egy magyarnak, Lugosi Bélának köszönhetjük, érthetetlen, hogy ennyit váratott magára egy hazai vámpírfilm. A Universal stúdió 1930-as évekbeli, gótikus szörnyhorrorjai persze még romantizálták hőseiket, ám az ott lefektetett alapok azóta számtalan rémfilmben köszöntek vissza. Bodzsár Márk sem újította meg a vámpírmítoszt, de azzal, hogy a gulyáskommunizmusba helyezte főszereplőjét, érdekes csavart adott a fáradó zsánernek, a kádári hetvenes évek miliője pedig a film sikerének egyik záloga, “a kísérlet ugyanis sikerült.”
Színészi véna
Az Isteni műszakkal 2013-ban debütált Bodzsár már első filmjében is erős atmoszférát teremtett. Igaz volt ez képileg és hangilag is, de ami még fontosabb, olyan színészekkel dolgozott, akik bármikor megállják a helyüket a vásznon. A 90-es évek eleji Budapesten játszódó – jobb szó híján – fekete komédia főhőse, Milán a délszláv háború elől menekült el és találta magát szembe néhány különös mentőssel, akikhez később csatlakozik is. A Drakulics elvtárs Fábián Bélája (Nagy Zsolt) az ifjú Milánnal ellentétben nem menekül, céllal érkezik Budapestre: véradó mozgalmat szervez, korántsem karitatív indíttatásból. Ráadásul úgy tűnik, a külhonba szakadt elvtársat megfertőzték az ordas nyugati eszmék is, hiszen bőrkabátot és farmert hord, ráadásul egy tűzpiros Mustanggal jár. Fábián mozgalmi ügyködése természetesen a titkosszolgálat teljes felügyelete alatt zajlik: Kun László (Nagy Ervin) és Magyar Mária (Walters Lili) kapják a megbízást, hogy a vámpírgyanús elvtársat a lehető leghamarabb rávegyék az örök élet átadására. Kun és Mária élettársak, kapcsolatukat alapjaiban határozza meg László gyenge szexuális teljesítménye, amit a férfi ügynöki munkája során igyekszik kompenzálni. Mária pedig – bár ragaszkodik Kunhoz – Fábián Béla színre lépésével rájön, hogy valami egész életében hiányzott, ezt pedig a dicső szocializmus sem pótolhatja.
A Kunék rövid, ám annál hangosabb aktusait folyamatosan kommentáló alsó szomszédok kimerevített pillanatképei a korszaknak. A csípős megjegyzések mintegy narrálják a felettük lakók életét, ezzel együtt a filmet is: a Kádár-koszak hétköznapjainak hű leképezéséhez az ilyen apróságok elengedhetetlenek.
A Drakulics elvtárs nagy erőssége az atmoszféra mellett a színészi játék. Az eddig jobbára a “szépfiú” szerepét hozó Nagy Ervin most új oldaláról mutatkozik meg, egészen parádésan. A bunkó, de elhivatott Kun László a film buldózere, akinek – ha szagot fog – semmi nem állhat az útjába. Nagy Ervin remekül mutatja meg az erőszakos tapló és a sértett, szerelmes toposzokat, mindezt kellő humorral támogatva. A beszédes nevű Magyar Mária, kódnevén Madárka – szerepében Walters Lilit láthatjuk, aki legalább annyira karakán lesz a film végére, mint amilyen törékeny naivának tűnik kezdetben. A főszereplő trió harmadik tagja Fábián Béla elvtárs, akiről Nagy Zsolt karcos fenegyerek vonásai miatt könnyen elhisszük, hogy valóban világlátott vámpír. Ezzel együtt éppen ő, “Drakulics elvtárs” az, aki valamennyire háttérbe szorul és nem feltétlen a misztikum miatt.
De milyen a vérkép?
Bodzsár Márk a rendezés mellett a forgatókönyvet is szállította, ami itt-ott hiányosságokkal küszködik. A film nagy szerencséje az, hogy a színészgárda simán feledtetni tudja ezeket a megtorpanásokat, logikátlanságokat vagy épp a kusza vágásokat. A kétezres évek eleji, Kabay Barna és Gyöngyössy Bence nevével fémjelzett vígjátékok – amelyek többségükben régi magyar komédiák újragondolásai voltak – rákfenéje éppen a borzasztó színészi játék volt. Nagynevű, rutinos aktorok ripacskodtak a kamera előtt, tovább mélyítve ezzel a filmek amúgy sem sekély sírjait. Az utóbbi évtized magyar mozgóképeit elnézve viszont kijelenthetjük, hogy e téren minőségi változás történt, ez pedig a Drakulics elvtárs színvonalát is jelentősen emeli.
Olyan nevek sziporkáznak epizódszerepekben, mint a mindig kiváló Thuróczy Szabolcs (Esvégh elvtárs), az Isteni műszakban is játszó Rába Roland (Kádár János), Balsai Móni (Nádja asszony), Kerekes Éva (Telekes titkárnő) vagy épp a Kunék alatt lakó Cserkó házaspár, azaz Znamenák István és Szűcs Nelli. A film helyzetkomikumai mellett fontos adalék a nyelvi humor, ami a cifrább káromkodásokon túl a szándékos nyelvrontást vagy a szocializmusra jellemző túlfogalmazást is magába foglalja. A közönség egy emberként röhögött fel a Trill Zsolt szájából elhangzó ügynöki megfigyelésre: “Fábián elvtárs mellet ott áll egy prostituáltnak látszó kurva.”
Magánbűnök, közerkölcsök
A poénok többnyire megállják a helyüket és az is inkább erénye a filmnek, hogy az egyébként faék egyszerűségű sztori többféle értelmezési síkon mozog. Szerencsétlen Magyar(!) Máriát Kun elvtárs képében akár a tágabb értelemben vett szocializmus is “kezelgetheti”. Ez pedig egészen addig megy így, míg a vad és zabolátlan nyugat – vagyis a mételyező kapitalizmus – fel nem tűnik Fábián Béla képében. Külön érdekesség, hogy a filmben apró szerephez jutó Bödőcs Tibor humorista nemrégiben megjelent regényének főhőse a Magyar Oszkár névre hallgat. A sokat látott szobafestő persze direktebb analógiája a mai Magyarországnak, de gyaníthatóan Bodzsár sem véletlenül nevezte el így női hősét.
Hogy Fábián elvtárs bosszúból issza a szocialista vért, a film végére majdhogynem lényegtelenné válik. Az '56-os forradalom után szerelmét vesztő vámpír nem annyira tragikus figura, hogy ez központi szállá váljon, adaléknak viszont érdekes. A Drakulics elvtárs ezzel együtt bátor próbálkozás, különösen annak fényében, hogy műfaji filmek terén hazánk továbbra sem tartozik az élbolyhoz, de ennek alakításában éppen Bodzsár az egyik “mozgalmár.” A film befejezése hagy némi kívánnivalót maga után – a jelenbe helyezett epilógus melankóliája sehogy sem illeszkedik a korábbi hangvételhez –, az erősségek ugyanakkor bőven feledtetik a finálét. A Drakulics elvtárs közel sem tökéletes, a hibái viszont szerethetők és megbocsáthatók.
Összegezve egy szórakoztató magyar vámpírfilmet kaptunk. Lugosi nem forog a sírjában!
D. Nagy Bence
-400x225.jpg)
