A nagy bevétel nagy felelősségel jár – Pókember: Nincs hazaút kritika

2021. december 18. 18:01 | D. Nagy Bence

Az idei év talán leginkább hájpolt filmje érkezett meg a Pókember: Nincs hazaút képében decemberben. Az egyébként világszerte elképesztő népszerűségnek örvendő karakter korábban a saját jogán is megállta a helyét, most viszont az volt a kérdés, hogy Tom Holland trilógiája vajon hogy zárul le a nagy Marvel moziverzum beláthatatlan horizontjainak viszonylatában. SPOILERES kritika következik!

A multiverzum, vagyis a párhuzamosan létező univerzumok egyidejű jelenléte régóta foglalkoztatja a tudósokat, ahogyan a kreatív szakembereket is. Nem véletlen, hogy mind a DC, mind a Marvel képregénykiadók évtizedekkel ezelőtt beemelték a multiverzum fogalmát szövevényes történeteik további bonyolítása (vagy épp feloldása) érdekében. Aki követi a Marvel filmes mozgolódásait – és hát valljuk be, elég nehéz nem követni, legalább felületesen –, az tudhatja, hogy a tévés fronton is öles léptekkel haladó stúdió a Loki (2021) című sorozatában nemrég hivatalosan is bevezette a párhuzamos valóságok (szó szerinti) intézményét a saját filmes világába. Minthogy ezen sorozatok (WandaVision, A Sólyom és a Tél Katonája, Loki, Sólyomszem - mindegyik 2021-es) mind a nagy, egész estés filmek (Bosszúállók, Vasember, Amerikai Kapitány, Thor, stb.) univerzumában játszódnak, így minden, ami ezekben a mozgóképes termékekben megjelenik, kánonnak számít. 

Az már legkésőbb a 2019-es Pókember: Idegenben című filmben is világossá vált hogy itt bizony hamarosan nagy kavarások lesznek a multiverzummal. Jóllehet, a Sony égisze alatt készült Pókember: Irány a Pókverzum (2018) már bemutatta ezt a koncepciót, de az nem a MCU (Marvel Cinematic Universe) része, így házon belül is fel kellett vezetni az új vonalat, ami sikerrel meg is történt. A multiverzum pedig a keményvonalas rajongók számára csak egyet jelenthetett: itt akár több Pókember is találkozhat!

 
Nedves álmokból várat építeni

 

A fan service, vagyis a rajongók kiszolgálásának fogalma nem ismeretlen a Marvel számára. Ha úgy tetszik, akkor a különböző szuperhősök filmes egymásnak eresztése, vagyis pl. a Bosszúállók (2012) megjelenése is egyfajta fan service volt – a patikamérlegen kiszámolt szórakoztatás mellett. A hősök konstellációja a képregények világában bevett metódus, elég csak az Igazság Ligájára (DC) vagy a már említett Bosszúállókra (magyar keresztségben sokáig A bosszú angyalai) gondolni. Az azonban, ahogy Kevin Feige vezető producer (és miegymás) összerakta a Disney égisze alatt épülő Marvel filmsorozatot, új pályára állította a képregényfilmeket. Ismeretes, hogy a 2000-es évek elején új lendületet kapó szuprehősös zsáner jobbára egyéni filmeket hozott, amelyek adott esetben akár trilógiává is bővülhettek, de ezekben – az X-Ment leszámítva, akik amúgy is egy csapat – nem eresztették össze a fontosabb szuperhősöket. Ez egyrészt a szétszórt jogok miatt volt, hiszen pl. 2002-ben a Pókemberes jogok a Sony-nál, az X-Menéi meg a Foxnál voltak, de talán akkor még nem is érett meg a világ egy közös univerzum kiépítésére, bár tervezni már akkor is tervezték.

Minthogy Sam Raimi 2022 és 2007 között megjelent Pókember-trilógiája iszonyat siker volt, és a többi cím sem panaszkodhatott bevétel szempontjából, nem is nagyon kellett gondolkodni a hogyan továbbon, legalábbis a Sonynak – aki azonban a Pókember 3-mal kritikailag eléggé befürdött (igaz, hogy a fináléval mintegy 850 millió dollárt termeltek a kb. 350 milliós költségvetésből, szóval a mémkedvelőknek itt beszúrnám a könnyeit pénzkötegekkel törölgető Woody Harrelsont). A Sony, érdekes módon, ahelyett, hogy megcsinálta volna a negyedik Tobey Maguire-féle Pókembert (amelyben elvileg a Gyík lett volna az ellenfél, a Keselyű feltűnése mellett), rebootolta a szériát az egy generációval fiatalabb brit Andrew Garfielddal. A csodálatos Pókember első (2012) és második (2014) része szintén nem panaszkodhatott anyagilag, azonban a Sony itt már a második résznél elkövette azt, amivel korábban a harmadik etapig várt, vagyis hogy túlzsúfolta ellenfelekkel, gejl dialógusokkal és CGI csihi-puhival a filmet. Garfield a kedvenc Pókemberem volt, úgyhogy az egyébként bosszantó második filmje után mégiscsak megsirattam, amikor bejelentették: nem kap harmadik esélyt. Ennek megintcsak nem financiális okai voltak – 2008-ban elindult az azóta már majd 30 (megjelent) filmet és több sorozatot számláló MCU diadalmenete, amely heves fejvakarásra késztette azokat a konkurens filmcégeket, amelyek még rendelkeztek valamilyen Marvel-joggal. De amíg a Fox sorra gyártotta az X-meneket (többnyire egészen jó filmekkel tágítva saját univerzumát), a Sony inkább lelőtte a szériát, és beszállt az "internetbe", mint Vágási Feri: 2018-ban el is indult a lenini úton, hogy összekovácsolja saját brigádját, az élen a már két filmet számláló Venommal (2018, 2021), aki mellé 2022-ben érkezik Morbius, az élő vámpír is.  S hogy miért ez a hosszú bevezető az üzletpolitikáról? Nos azért, mert az, hogy a Pókember: Nincs hazaút ebben a formában elkészülhetett, egészen egyszerűen nem értelmezhető a 2000-től napjainkig tartó két évtizedes képregényfilmes trendek vizsgálata nélkül. Innentől viszont rá is térek az új filmre, ahogy írtam, spoileresen!

A kép forrása: Marvel
 
A felszállás még oké, de nemtom hollandolunk! 

 

Utólag is elnést a rettenetes szóviccért, amit amúgy A bolygó neve alternatív magyar filmcímeket gyűjtő Facebook-csoportban már előttem a hamarosan érkező Uncharted videojáték-adaptáció kapcsán (amelyben, láss csodát, Tom Holland a főszereplő). Ugyanakkor a fenti szóviccbűnözés mégsem volt céltalan, hiszen aki tudja, hogyan történt Pókember beillesztése a Marvel filmes univerzumba, az érti, hogy nem volt minden magától értetődő. Mert bár a 2017-es Pókember: Hazatérés (szimbolikus címadással) jól sikerült, hangulatos film volt a még kvázi gyerek Peter Parker első önálló(!) szárnypróbálgatásáról, a Disney/Marvelnek meg kellett küzdenie azért, hogy a Sony "kölcsönadja" a jog szerint neki járó karaktert az anyacégnek. Nyilván itt egyedül a profit számított, és azért az MCU által világszinten generált pénzmennyiség meggyőző elmetrükk lehetett annak érdekében, hogy a japánok is inkább "ezeket a droidokat keressék".

A szintén brit Tom Holland elsőre nem tűnt rossz választásnak, a kérdés az volt, hogy a kissé zsúfolt, és addigra már jó pár közönségkedvenc karaktert felvonultató MCU-ban hogy tud majd érvényesülni a "pelenkás bajkeverő". Amennyire a Sony nem akarta visszaadni a karaktert, annyira kellett Pókember a Marvelnek, hiszen a falmászó 1962-es első megjelenése óta számít a kiadó legfényesbb koronaékeszerének, fájó pont lett volna tehát, ha valami úton-módon nem jön össze a biznisz. Úgy is mondhatnánk, hogy Pókember nélkül – legalábbis a képregényekben – nincs is igazán Marvel-hatás, a kék-piros ruhás hős testesíti meg ugyanis mindazt, ami az MCU filmjeit is sikerre vitte: közvetlenség, lazaság, humor, hősiesség. Hollandban megvolt mindennek a lehetősége, és a Marvel szépen épített erre. 

A kép forrása: Marvel

 

A Nincs hazaút pontosan ott folytatja a sztorit, ahol a legutóbb abbamaradt, vagyis miután a Pókember: Idegenben (2019) zajló kalandok végére pont került Londonban. A Holland-trilógia második etapjának főgonosza Quentin Beck, alias Mysterio (Jake Gyllenhaal) volt, aki a film végi, stáblistás jelenetben árulta el egy videóban a világnak, hogy Pókember valójában Peter Parker. Ez természetesen nemcsak felbolygatja, de gyakorlatilag meg is szünteti Peter magánéletét, nem elég ugyanis, hogy kiderül a személyazonossága, Mysterio ármánykodása miatt milliók hiszik azt, hogy valójában az üveggömb fejű trükkmester volt a hős, akit Póki hidegvérrel meggyilkolt. Peter mellett így MJ (Zendaya), Ned (Jacob Batalon) és természetesen May néni (Marisa Tomei) is alaposan kiveszik a részüket a megaláztatásból, melynek eredményeként az ifjú Parker végül Doctor Strange-től, a mágustól (Benedict Cumberbatch) kér segítségel.

Strange belemegy, hogy segít Peternek, aki azt kéri a varázslótól, hogy – egy-két kivételtől eltekintve – a Földön élő összes ember felejtse el, hogy kicsoda Pókember valójában. A rítus természetesen balul sül el, és megnyílnak a kapuk a multiverzum számtalan világa felé. Ezekből a világokból azok az ellenfelek érkeznek meg a film univerzumába, akik ismerték Peter titkát, így jelenik meg egyszer csak Doctor Octopus (Alfred Molina), Elektro (Jamie Foxx), dr. Curt Connors, a Gyík (Rhys Ifans), a Homokember (Thomas Haden Church) és természetesen Norman Osborn, a Zöld Manó (Willem Dafoe). Ha a felsoroltak után kicsit zsúfoltnak tűnik a film, nem csodálkozom, a Nincs hazaút azonban még ezzel együtt sem omlik össze a saját súlya alatt, és ez nemcsak Jon Watts rendező érdeme, hanem mert a filmkészítők rájöttek: ennyi Pókember-ellenséghez nem több Marvel-hős, hanem több Pókember kell.

 

Parker-eső

 

Vannak még rossz szóvicceim, csak jelzem, de ez most nagyon passzolt. Amire ugyanis mindenki várt ezzel a filmmel kapcsolatban, miközben mémek ezrei születtek meg arról, milyen is lesz, amikor a három Pókember találkozik, beteljesült. Nem volt nehéz összerakni, hogyha a korábbi filmek gonoszai valamilyen módon visszatérnek, akkor bizony a hősőknek is vissza kell, és ez meg is történik. Nem mondom, hogy a film sztorija egyébként értelmetlen, de itt tényleg erre a momentumra lett felhúzva minden (miközben persze feldobja a labdát a következő Marvel-kalandoknak), és ebben azért benne van az is, hogy akadnak logikátlanságok – ha nem lennének, valószínűleg tényleg létezne a multiverzum. 

De mint ahogy az a tisztességes parasztvakító filmeknél lenni szokott, ha jól szórakozik az ember, könnyen elfelejti vagy észre sem veszi, ha valami nem klappol. Nekem most az utóbbi működött, mert hazafelé jutott eszembe, hogy bizonyos pontoknál azért erősen kilógott a lóláb. Közben viszont nem agyaltam, hanem figyeltem a játékra. Igen, a színészi játékra. Egy Marvel-filmben. 2021-ben. Tom Holland valami egészen elképesztő átalakuláson megy át a film alatt, széles skálát mutat be, amire szükség is van, hiszen a Nincs hazút sztorija talán minden korábbi Pókember filmnél komolyabb, tele nagy veszteségekkel – ahogy a karakter életútja is –, miközben a rá jellemző "barátságos és közkedvel" aurát a legsötétebb pillanatokban is árasztja. Valójában most mindenki neki asszisztál, ugyanis hiába volt már két, saját néven futó filmje, igazán sosem volt egyedül: a Hazatérésben Tony Stark (Robert Downey Jr.), a folytatásban pedig Quentin Beck és Nick Fury (Samuel L. Jackson) voltak a támogatói. Zendaya egyébként aranyos és jól hozza azt a karakter, akit megszerethettünk az előző filmekben, de hiába kap egyre fontosabb szerepeket (legutóbb pl. a Dűnében, vagy előtte az Eufóriában), itt most a háttérbe szorult. És ezzel semmi baj nincs, mert ez most Pókember filmje. Mindháromé.

A kép forrása: Marvel

 

Csak vigyorogtam, amikor a Peter után kutató barátok véletlenül egy másik Petert találtak meg, majd ismét egy másikat. Andrew Garfield 7, Tobey Maguire pedig 14 év után tűnt fel ismét Parker szerepében, és bár látszik, hogy "sokat" öregedtek, most vált igazán világosság, hogy anno mennyire jól castingolták mindkettejüket. Áradt belőlük a peterparkerség: Maguire a mindig kicsit balfék, de örökké optimista, megoldást kereső Peterként, Garfield pedig az általában zavarban lévő, suta poénokkal operáló, de őszintén segíteni vágyó Peterként jelenik meg. A legszebb az egészben, hogy mindketten megkapták a maguk katartikus jeleneteit, amelyek nemcsak meghatók voltak, de előremutatók is. És erről szólt ez a film, melynek címe is erre utalt valójában. Tom Holland Peter Parkere/Pókembere is megtanulja, hogy a nagy erő nagy felelősséggel jár, idősebb alteregói pedig segítik ennek megértésében és elfogadásában. A film utolsó harmada talán a legerősebb volt, amit az utóbbi 5 évben képregényes filmekben láthattam, pedig a Bosszúállók: Végjáték sem volt kutya. A legjobb, hogy a Nincs hazaút túllépett azon, hogy pusztán mém legyen, és ezért 2021-ben nem lehet eléggé hálásnak lenni. Nem gondoltam volna, hogy ezt a Marvelnek fogom megköszönni, de ahogy a cikk címében kissé cinikusan írtam, a nagy bevétellel itt most tényleg nagy felelősség járt. A cég pedig olyan "lezárást" adott Hollandnak, Garfieldnak és Maguire-nek, amely nemcsak a három színész saját Pókember-legendáriumának megkoronázása, de a képregénykarakter esszenciájához is a végletekig hűséges. Ezt a már készülő folytatás sem írhatja felül.

A Pókember: Nincs hazaút ettől még tagadhatatlanul Marvel, és ebben minden benne van azok számára, akik 2008 óta nyomon követik a terjeszkedő filmes univerzumot. A forgatókönyv hibái, következetlenségei, a szövegkönyv sutaságai, idétlen viccei, sőt időnként zavaróan béna megoldásai mellett azonban ez a film egy valódi hommage lett, egy óda a karakterhez, és ha úgy vesszük, akkor a hős 2018-ban elhunyt atyjához, Stan Leehez is. Számomra a közel sem tökéletes, de egészében nézve lenyűgöző Dűne mellett a Pókember: Nincs hazaút az év másik kedvenc moziélménye, nem utolsósorban azért a gyermekien lelkesedő vigyorért, ami a játékidő alatt szinte végig az arcomon ült. Ha ezt akarták elérni, jelentem, sikerült!

További programok »

Kultúra

FEL