Persze a The Book of Boba Fett (a továbbiakban: BoB) nem készülhetett volna el a The Mandalorian nélkül, amely 2019-ben indult világhódító útjára – a sorozatról itt lehet bővebben olvasni. A BoB a Mandalorian mellékvágánya, vagyis spin-offja, azaz az anyasorozatban feltűnő mellékszereplő kapott egy saját szériát. Ez a BoB esetében azért vicces kicsit, merthogy Boba Fett a 70-es évek vége óta tartja lázban a Star Wars rajongóit, úgy, hogy az eredeti trilógiában nagyjából 10-15 percet volt képernyőn, és mindössze három mondata volt, meg egy felkiáltása. A szűkszavú, ám annál menőbb fejvadász aztán az előzménytrilógiában kapott egy erős háttérsztorit, amikor kiderült, hogy a köztársasági klónkatonák genetikai mintáját adó Jango Fett nevű fejvadász egy saját, nyers (tehát nem gyorsított öregedéssel bíró) klónt kért magának, akit fiaként nevelt. Na, ez a kis klambó volt Boba.
Hogy a hírhedt fejvadászt szükséges volt-e ilyen módon bevonni a galaktikus események fősodrába, jó kérdés – bár a Star Warsban mindenki valakinek a valakije, ezt már az Űrgolyhók is kiparodizálta –, mindenesetre ez a kreatív döntés is igazolja, hogy Boba népszerűségét George Lucas sem hagyhatta figyelmen kívül. És bár az ifjabb Fett az elmúlt évtizedekben számtalan regény és képregény állandó szereplője volt, A Jedi visszatérben látott “lyukra futása” óta csak találgatni lehetett, hogy mi is történt az egyébként rendkívül béna módon kiírt gyilkoló-kisiparossal. Többek között erre a kérdésre adott választ a Disney/Lucasfilm új sorozata.
Boba Fett (az anno kiválóan castingolt, de A klónok támadása óta kissé berozsdált Temuera Morrison) beskar páncéljának, valamint átlagon felüli képességeinek hála élve mászott ki a sarlacc gyomrából. (Ezt egyébként a 90-es években megjelent, azóta dekanonizált Fejvadász háborúk című regénytrilógia már feldolgozta, nyilván teljesen más körítéssel.) Bár az emésztést túlélte, de a tüzesen sütő tatuini ikernapok nem kímélték a heveny gyomorsavtúltengésben szenvedő Bobát – mondanom sem kell, hogy a gyomorsav nem a sajátja volt. Long story short: a kiszáradt, félholt fejvadászt a sivatagbolygó legendás beudinjai, a buckalakók találják meg, akikről kiderül, hogy nem akkora szemétládák, mint ahogy korábban láthattuk őket, hanem egy komoly törzsi kultúrával és etikai kódexszel bíró népség.
Fettről egyébként – még öntudatlan állapotában – a Tatuin riszájkling matadorai, a jawák fejtették le híres páncélját, amely persze végül visszakerül eredeti gazdájához, ahogy ezt a The Mandalorian második évadában láthattuk. A BoB tehát elég sok visszaemlékezéssel operál, főleg az első néhány epizódban, ami elsőre kicsit zavaró volt, hiszen a “jelenben”, tehát a Jedi után nagyjából öt évvel igen lassan bonyolódott a történet, és minderre ugye csak hét, nem túl hosszú rész állt a rendelkezésünkre.
A visszaemlékezések, amelyekben Boba beilleszkedését láthatjuk a taszken kultúrába, szépen bővítették az egyébként is sokrétű univerzumot, mondhatni évtizedes kérdésekre kaptunk választ – már ha érdekelt bennünket, hogy vajon a buckalakók milyen fából faragták fegyvereiket és hogy ennek mi a jelentősége. Amit azonban fent is említettem, és ezt rengetegen kérték számon a készítőkön, hogy a jelenkor történései – mely szerint Boba Fett a korábban elhalálozott Jabba, a hutt gengszter tatuini királyságának élére tör – elsikkadtak.
A The Mandalorian “szerencséje” az volt, hogy a készítők (Jon Favreau és Dave Filoni) nagyjából azt csinálhattak Din Djarinnal (Pedro Pascal), amit akartak: egy hatalmas, virtuális homokozó állt a rendelkezésükre. Ebből a szempontból Bobával már nem lehetett mindent megcsinálni, bár az ő esetében egy tényleges homokozó, a Tatuin bolygó lett a játszótér. Sajnos az egész évadot a bátortalanság Erő-szelleme lengte be, és nem feltétlen csak azért, mert a 61 éves Morrison már nem mozog olyan gyorsan, mint 2002-ben.
Pedig minden adott volt, hogy egy jó kis gengszteres sorozatot láthassunk Star Wars köntösben: a Mos Espa körzeteit uraló maffiacsaládok, a fűszercsempészetet kézben tartó Pyke Szindikátus, illetve Jabba hutt rokonai mind-mind olyan tényezők voltak, akikkel szemben az újdonsült daimyo Bobának igencsak fel kellene kötnie a páncélpantallót. Ez talán meg is valósulhatott volna, ha a sorozatnak mondjuk kétszer ennyi epizódja van a megfelelő ív megrajzolására. Vagy ha kevesebbet időzünk a múltban. Vagy ha a hét részből kettőt nem Mando kap. (Sajnos az is tény, hogy ez a két rész volt az évad csúcspontja.)
Hiába kaptuk meg a képregények lapjairól előlépő Black Krrsantan vuki fejvadász, vagy a korábban a The Clone Warsban és a The Bad Batchben feltűnő Cad Bane élőszereplős változatát; hiába láthattunk ismét huttokat (ráadásul ikreket!); hiába tűnt fel ismét a kis Grogu (helytelenül: Baby Yoda) és a Mando második évadához képest sokkal jobban animált Luke Skywalker; és hiába láttunk egy rancoron lovagló Boba Fettet: ezek puszta fanservice-momentumok maradtak, és “csak” arra voltak jók, hogy eltereljék a figyelmet az egyébként borzasztóan széttartó cselekményről, amely a fentieknek is hála, végül egy meglehetősen gagyi és bosszantóan buta végjátékban csúcsosodott ki.
Ha valaki, akkor én nagyon akartam szeretni ezt a sorozatot, ami azonban pont a címszereplőjét nem vette komolyan. Boba attól volt rendkívül menő, hogy keveset beszélt, de azonnal cselekedett. Ravasz volt, rendkívül okos és időnként könyörtelen, de ezzel együtt sem volt hidegvérű gyilkos, hiába mondta ezt róla Bane. Tény, hogy a buckalakók között töltött idő (az sajnos nem derül ki, hogy ez pontosan mekkora intervallum volt) sokat változtatott a személyiségén, és ez önmagában is érdekes, de az például végig tisztázatlan, miért gondolja azt magáról, hogy alkalmas jelölt lehet Tatuin egykori “földesurának” trónjára.
A BoB tele van elszalasztott lehetőségekkel, néhány borzasztóan idegesítő karakterrel (igen, rád nézek, motoros bandát vezető, a Tatuinon élő, de HÓFEHÉR bőrű kiscsaj), gyenge párbeszédekkel és rossz rendezői döntésekkel. És hogy miért nem tudom utálni ezek mellett sem? Nos, a méltatlan színészvezetés alatt nyögő Temuera Morrisont még mindig jó látni és hallani (a Slave 1 meg továbbra is a Star Wars-franchise egyik legmenőbb hajója), az atmoszférateremtés pedig ennél a sorozatnál is tökéletes volt. Sok apróságot írhatnék még, amelyek egy rajongó számára igazi csemegeként szolgálhattak, de ez az úton-útfélen magára, illetve bővebb univerzumára utalgató attitűd egyben a legzavaróbb tulajdonsága is a sorozatnak: sajnos az egyszeri néző számára nem derült ki, hogy Boba Fett miért is a Star Wars egyik leginkább kedvelt karaktere.
Mondom mindezt úgy, hogy gondolkodás nélkül leülök egy esetleges második évad elé, bár azt sem tartom kizártnak, hogy Boba legközelebb a Mando harmadik évadában tűnik fel, amit szépen fel is vezettek. Apropó Star Wars-sorozatok: friss bejelentés, hogy az Ewan McGregor nevével fémjelzett Obi-Wan Kenobi minisorozat május 25-én startol el, de idén érkezik az Andor is, amely a Zsivány Egyesből ismert Cassian Andor százados (Diego Luna) korábbi kalandjait meséli el. Szériákból tehát nem lesz hiány, azt viszont nagyon remélem, hogy a felelős vezetők meghallják a nép visszajelzését, és sokkal jobb forgatókönyvekre mondanak rá áment (Robert Rodriguezre pedig egy nemát) a jövőben, nem utolsósorban azért, hogy a nagy múltú franchise közkedvelt karakterei a hozzájuk méltó módon kerülhessenek képernyőre.
