Manapság – kis túlzással – ahová nézünk, streaming-szolgáltatás terem. Elég csak a Netflixre, az HBO GO-ra, az Amazon Prime Video-ra, vagy a Hulura gondolni, és tucatnyi sorozat juthat az eszünkbe, amelyeket ezeken a video on demand (VOD) csatornákon nézhetünk. Ma a Walt Disney a világ egyik legnagyobb cége, 2018-as globális bevétele 7,3 milliárd dollár (2075 milliárd forintot) volt. A megavállalat az elmúlt években többször is a pénzügyi hírek középpontjában állt, ugyanis egyre-másra vásárolta fel az olyan cégeket, mint a Lucasfilm (George Lucas, a Star Wars atyjának saját vállalata), a 20th Century Fox, illetve még 2009-ben a Marvel Entertainment.
Szórakoztatóipari kisgömböcként tehát a Disney az elmúlt évtizedben hatalmasra nőtt, a mozis premierek és egyéb képernyős tartalmak mellett pedig a merchandising termékek is óriási bevételt hoztak a cégnek. Ennek ellenére – vagy talán éppen ezért – az igazgatóság egy lehetséges streaming-csatorna előkészítésében kezdett gondolkodni, a kérdés az volt, az alapvetően birtokolt tartalmak mellett mi legyen az új húzónév.
A sorozat alapjai
Még mielőtt 2012-ben megvált volna a Lucasfilmtől, George Lucas maga is évekig tervezett egy élőszereplős sorozatot, ami minden idők legsikeresebb sci-fi (vagyis inkább space fantasy) világában játszódott volna. A projekt akkoriban a Star Wars: Underworld munkacímen futott, de az előkészítési fázisnál nem jutott tovább. A Csillagok háborúja alvilági körökben játszódó szériája ugyanis roppant költségesnek bizonyult, az epizódonkénti igen magas gyártási költség pedig a jól csengő név ellenére sem tűnt kifizetődőnek. Lucas végül letett erről a tervéről, és miután 4 milliárd(!) dollárért eladta a Lucasfilmet, a széria ebben a formájában kútba esett.
Mint minden mesternek, Lucasnak is volt egy tanítványa, a neve Dave Filoni. Filoni akkor került közel a tűzhöz, amikor a 2008-ban induló animációs sorozat, A klónok háborúja (The Clone Wars) fejeseként tevékenykedett. A hat évadot megélt, nagy sikerű sorozat 2014-ben, tehát már a Disney-éra alatt fejeződött be. A kurtán-furcsán véget érő széria után Filoni egy új projektbe, a szintén animációs Lázadók (Rebels) sorozatba kezdett bele, ami összesen négy évadon át folytatódott. Mindeközben újból felmerült egy élőszereplős sorozat terve, ami a korábbi Underworld alapjaiból építkezett volna, és a digitális technika fejlődése miatt a költségek is egyre lejjebb szorultak.
Időközben a Disney elkezdte saját régi rajzfilmjeit „élőszereplős” változatban újragondolni. Ilyen volt például A dzsungel könyve és Az oroszlánkirály is, mindkettőt Jon Favreau rendezte. A korábban a Marvel berkein belül nevet szerző direktor első igazán nagy sikere a 2008-as Vasember volt, amihez 2010-ben második részt is készített. A Marvel-filmek után a két Disney-remake sokkal "illékonyabb" munkának bizonyult: jobbára zöld háttér előtt, rengeteg digitális utómunkával készültek, Favreau azonban megmutatta, hogy így is biztos kézzel dirigál. A tény, hogy emellett régi Star Wars-rajongó, csak megerősítette Bob Iger Disney-főnököt abban, hogy megtalálta a megfelelő embert a messzi-messzi galaxisban játszódó sorozat élére. Favreau végül Filonival kiegészülve látott neki a munkálatokhoz, amely végül a The Mandalorian novemberi premierjét eredményezte.
Filmcsillagok háborúja
A sorozat vállán már azelőtt több minden nyugodott, mielőtt egyáltalán képernyőre került volna. Egyfelől a Disney+ húzócímeként sikerülnie kellett, hogy bevonzza az előfizetőket, nagy nyomás nehezedett tehát a készítőkre. Ezt az akadályt sikerrel vette a Mandalorian: a streaming indulása napján 2 millió előfizető előlegezte meg a bizalmat a szériának. Maga a szolgáltatás is nagyot futott, hiszen az első nap adatai alapján 10 millió felett járt a Disney+ vásárlóinak száma.
Financiális oldalról tehát láthatóan bejöttek a számítások, de fontos tényező volt a kritikai visszhang is. A 2017. decemberében mozikba került VIII. epizód, Az utolsó Jedik (The Last Jedi) elsőre ugyan nagy kritikai és közönségsikernek bizonyult, de hamar lelohadtak a kedélyek, amikor egyre több rajongó kiáltott eretnekséget a filmmel kapcsolatban. Rian Johnson kifejezetten megosztó rendezése a mai napig parázs viták alapját képezi. A 2018-ban érkező Solo – Egy Star Wars-történetet (Solo – A Star Wars Story) épp a nyolcadik rész körüli puskaporos hangulat temette maga alá, hogy némi képzavarral éljünk. A The Mandalorian tehát, bár némi fórral indult (Dave Filoni személye + fejvadászok népszerűsége a rajongók körében), nem könyvelhette el előre a sikert. Szerencsére a közkedvelt alkotók mellett a színészgárda is bizakodásra adott okot. A címszereplőt például az a Pedro Pascal alakítja, aki a Trónok harcában tűnt fel Oberyn Martellként, instant közönségsikert aratva. (További szerepekben feltűnnek még: Gina Carano, Carl Weathers, Nick Nolte, vagy épp a rendezőzseni, Werner Herzog.)
Az első előzetesek pazar látványt ígértek, ezt pedig az azóta már elstartolt sorozat hozta is. Az az ember érzése, mintha mozifilmet nézne, minden egyes beleölt cent meglátszik. A zenei aláfestés külön kiemelendő: Ludwig Göransson taktusait nem szövik át John Williams klasszikus dallamai (mint Michael Giacchino a Zsivány Egyeshez írt, egyébként remek filmzenéjét), az elektronikus hatásokkal is operáló művek szépen illeszkednek a sorozat szemcsés, kissé sötét látványvilágához.
Az élet fénykardok nélkül
De milyen az összhatás? Hisz végül úgyis az a kérdés: krumplileves-e a krumplileves, vagyis Star Wars-e a The Mandalorian? A válasz az – az én válaszom legalábbis –, hogy igen, teljesen Star Wars. A Disney-éra filmjeit általában épp a legnagyobb rajongók kritizálják a leghevesebben: J. J. Abrams hetedik epizódja egy az egyben nosztalgiavonat, a már említett nyolcadik rész „meggyalázta a csendőrséget”, mint Bendegúz, a Solo pedig...nos, a Solo elment. Abban azonban a legtöbben egyetértenek, hogy a Zsivány Egyes - Egy Star Wars-történet (Rogue One – A Star Wars Story, 2016) jó kis film lett, sőt nagyon jó. Ezt a véleményt én is osztom, és ha a Mandalorian közel áll valamihez az utóbbi időben, akkor ez a film az. A Zsivány Egyes igazi háborús eposz volt – ha már egyszer Csillagok háborúja, ugye –, ezt ígérte, ezt is nyújtotta. A Mandalorian űrwesternként pozicionálta magát, és ezt eddig tartja: szófukar pisztolyhősünk előbb lő, és nem igazán kérdez. Mintha maga Clint Eastwood öltötte volna magára azt a bizonyos páncélt.
Bár a galaktikus polgárháború lassan öt éve befejeződött, a Birodalom felbomlott, a béke mégsem érződik a peremvidéken. Ez egyben azt is jelenti, hogy a különböző érdekcsoportok tagjai időnként egymás életére törnek, tehát mindig lesz megbízója egy-egy fejvadásznak. A The Mandalorian egyből elkapja ezt a „senkiföldje” hangulatot, és ugyan behúz néhány humorkártyát, mégsem esik át a tauntaun túloldalára: itt nincs helye Luke Skywalker hősiességének, ez már nem a jedik galaxisa.
A The Mandalorian tehát jól indul, kérdés, hogy a nyolcrészes első évad klasszikussá érik-e. Erre minden esélye megvan, ahogy az is biztató, hogy Favreu és Filoni már hozzá is kezdett a második évadhoz. Reméljük, jó néhány éven keresztül szórakoztatnak majd minket jól megírt, látványos, és nem utolsó sorban velejéig Star Wars-történetekkel.
