A Felvidékről kitelepítettek emléknapja – és ami mögötte van

2017. április 6. 12:53 | Mikóczy Erika

 

Békéscsaba Megyei Jogú Város Önkormányzata április 12-én, szerdán 14.00 órakor, a városháza dísztermében tart megemlékezést a Felvidékről kitelepített magyarok emléknapján.

 

A kitelepítés 70. évfordulóján beszédet mond Szarvas Péter, Békéscsaba polgármestere, Horváth Árpád, Gúta polgármestere, Stubendek László, Észak-Komárom polgármestere és Fehér István, az észak-komáromi Selye János Gimnázium tanára.

Közreműködnek:  Nagy Erika és Tomanek Gábor színművészek, az átélők közül  Barna  Lajosné Takács Erzsébet  és Isztin Béláné Galgóczi Lídia, valamint az átélők unokái.

Az emlékezést követően koszorúzás lesz a városháza árkádsorán.

 

 

AMI MÖGÖTTE VAN

 

 

Barcs Józsefné Csizmadia Margit, aki gyermekként élte át a kitelepítést, sok éve dolgozik azon, hogy a hetven évvel ezelőtt történtek ne merüljenek feledésbe. Eddig megjelent írásaiból kivonatot juttatott el szerkesztőségünkbe, hogy segítsen jobban megérteni, mi is történt valójában 1947-48-ban. Ezt az alábbiakban olvashatják.

 

 

A BENEŠ-DEKRÉTUMOK

 

 

1947-1948-ban furcsa hangokat lehetett hallani Békéscsabán a vasútállomás környékén: tehenek bőgése, lovak nyihogása, röfögés, gágogás, kukorékolás, mezőgazdasági gépek csörömpölése.

 

Budapest felől folyamatosan érkeztek a szerelvények, az állatokat szállító piszkos vagonokkal, de most emberek laktak bennük! Ezeken hozták a Felvidékről erőszakkal kitelepített magyarokat. Útjuk 1-2 hétig tartott.

 

A vasút külső részén az ún. „repülőhídon” túl álltak meg, várakoztak a szerelvények. Oda jártak be a teherautók, s pakolták át az állatokat, mezőgazdasági gépeket, vetőgépet, cséplőgépet és egyebet valamint a bútorokat, ingóságokat.

A vagonokból elgyötört, idegileg és fizikailag megfáradt- télen félig megfagyott -könnyeikkel küszködő emberek szálltak le. A több napos vagy hetes utazás után utolsó erejükkel megkezdték a kipakolást.

 

Ebben a pillanatban itt és így kezdődött új, békéscsabai életük! Ekkor még nem tudták, hogy ezen a napon még újabb csapás vár rájuk. Itt még megpróbáltak bizakodni, egymást erősíteni.

 

A felpakolt teherautó indulása előtt tudták meg a címet, ahová viszik őket, ez az új otthonuk címe volt.  A címeket a vagonok mellett futótűzként mondták, adták tovább egymásnak, hogy majd tudják a kapcsolatot felvenni. Egymás címét kincsként írták fel, jegyezték meg.

 

Ezután könnyes szemmel, sírva, zokogva köszöntek el egymástól, hiszen eddig egy faluban, városban, majd egy szerelvényben laktak. – Most ezt a kis biztonságérzést is elveszítették. –Az elszakadás megrázóan fájdalmas, szívettépő volt.

 

A vagonok lakói itt Békéscsabán, a vasúton tudták meg, hogy ki marad itt a városban és kinek kell továbbmenni. Ez attól függött, hogy éppen akkor volt-e üres ház, amiből az önkéntesen kivándorló szlovákok elmentek.

 

Mindezt eddig nem közölték velük. Voltak szerelvények, melyek továbbindultak Nagybánhegyes, Mezőkovácsháza, Mezőberény, Bánhegyes, Medgyesegyháza vagy éppen a Dunántúl felé.

 

Lepakolásuk helye az önkéntesen kivándorlásra jelentkező szlovákoktól függött. Ezt az ún. „ikresítés” szabta meg.

 

Levonható a konklúzió, a következtetés: a Felvidéken áttelepítésre kijelölt magyar családok száma a Magyarországon önkéntesen jelentkező szlovákok számától függött. Ebből következik a következő konklúzió: a Magyarországon önként jelentkező szlovákok elősegítették a Beneš-dekrétumok végrehajtását.

 

Előfordult, hogy a szerelvények hetekig járkáltak a Nagyalföld és a Dunántúl között. Voltak olyan családok, akik egy-két hétig is a vagonokban laktak novemberben-decemberben. Éppen ez történt meg egy családdal, ahol hathetes kisbaba volt. Végül itt Békéscsabán pakolták le őket. A baba életben maradt, ma itt él közöttünk a családjával.

 

Békéscsabán és a környező tanyavilágban közel 500 felvidéki magyar családot pakoltak le. Szülőföldjük 51 felvidéki település volt. – Az egy településről érkezőket szétszórták Magyarország területén. Így például Alsószeliből 21, Komáromból 43, Deákiból 33, Felsőszeliből 25, szülőfalumból Vágfarkasdról 16, Zselizről 17, Negyedről 28, Pozsonyból 14 magyarországi helységbe telepítettek.

 

E számok nem beszélnek a fájdalomról, a tragédiáról, amit ezzel okoztak.

 

 

ELŐZMÉNYEK

 

 

Történelmi tény, hogy a Felvidéket Árpád és az Árpád-házi királyok birtokolták. Komárom már ekkor várispánság volt.

 

Az első írásos emlékek az e területen lévő magyar településekről 1113-ból valók a Zoborhegyi Apátsági levélben. Így pl. szülőfalum Vágfarkasd ezen oklevélben Villa Forcas néven szerepel.

 

Tehát bizonyított, történelmi tény, hogy a felvidéki magyarság már a XI. században is lakta, birtokolta és művelte azt a földet, amelyet a második világháború után el kellett hagynia, illetve „hivatalosan” eltávolították onnan. Elődeinknek a felvidéki magyarságnak az etnikai és nyelvhatára a XI. században a Pozsony-Nagyszombat-Nyitra-Galgóc-Bars-Hont vonalra terjedt.

 

Az elmúlt évszázadokban jelentős etnikai, nyelvi eltolódások voltak.

 

„ A polgár Beneš, a kommunista Gottwald s a magát demokratának minősítő pártok kisebb kaliberű politikusai refrénként hangoztatták, hogy a szlávok a Szovjetunió szlávjaival és a nagy Sztálinnal a hátuk mögött övék lesz Európa jövője. – Színtiszta szláv államot akarnak gyúrni országukból, s nem tűrnek meg nem szláv népelemeket. A képlet ismerős…

 

A pángermanizmus után a pánszlávizmus.  S a világ mindkettőnek itta-issza a levét.” /Koncsol/

 

„ A Kárpát medence történelme, amíg a területnek a magyarság adott nevet, ilyen etnikai tisztogatást nem ismert. Folytak telepítések, de bel- és külföldi toborzással és vallási, felekezeti, gazdasági, politikai- önkormányzati előjogokkal a betelepítettek javára. Nem kirekesztő, hanem befogadó nemzet voltunk. Ezért olyan döbbenetes a csehek és a szlovákok eljárása velünk, magyarokkal szemben; honfoglaló mohóságukat csak kisnemzeti imperializmusként határozhatjuk meg.

 

A magát demokrataként minősítő cseh és szlovák állameszmét a barna és vörös fasizmus fertőzte meg. A magyarkérdés „végső megoldására” törekedtek, mint a nácik a zsidók esetében.” /Koncsol L./

 

 

AZ EGYEZMÉNY: ÖNKÉNTESEN ILLETVE KATONAI ERŐSZAKKAL

 

 

Az ún. lakosságcsere-egyezményt 1946. február 27-én Budapesten írták alá a csehszlovák kormány erőteljes nyomására.

 

Csehszlovák részről Vladimir Clementis meghatalmazott külügyi államtitkár, magyar részről Gyöngyösi János külügyminiszter írta alá.

 

Lényege: Ahány magyarországi szlovák önként jelentkezik a kitelepülésre, annyi magyar szállítható ki kötelezően Csehszlovákia területéről.

Az egyezmény lakosságcserének nem nevezhető mert:

  1. az egyik nép /magyarországi szlovákok/ önként jelentkezhettek, míg a másik népet /felvidéki magyarokat/ kijelölték és erőszakkal telepítettek ki.
  2. Csehszlovákia saját területéről a módos, vagyonos magyar családokat jelölte ki, viszont Magyarország területéről főleg a nincstelen, vagyontalan szlovákok jelentkeztek éppen a vagyonszerzés reményében. Az akció gazdasági érdek is lett.

Az egyezmény egyértelműen az őslakos magyarság kiűzetését szolgálta a Felvidékről. Közülük, aki megkapta a kiértesítést az ún. „Fehérlapot”, annak nem volt menekvése.

 

A fent leírtakból látható, hogy az egyik nép elvesztette vagyona nagy részét, míg a másik nép anyagi hasznot húzott belőle. Nem is kicsit!

 

A CSÁB emberei erős propagandát fejtettek ki a szlovákok körében. Erre felhasználták a rádiót, röplapokat, plakátokat, színházat, előadásokat, családi agitációkat, utaztatásokat. –Sőt!- Felvidéki utazásra vitték a szlovákokat, hogy megnézzék, milyen házak várják őket, s milyen gazdaságok, kertészetek vannak. A látottakkal elégedettek voltak! Az agitáció fő jelszava volt: „Vár benneteket a szlovák anyácska. Eljött a pillanat, amikor visszatérhettek hazátokba Szlovákiába… ne féljetek kicserélni földjeiteket a mi Dél és Közép Szlovákiánk szántóira, kertjeire, rétjeire, szőlőire mely a németek és a magyarok távozását követően a tietek lesznek!” /Vadkerty/

 

A felhívás félrevezető volt! A magyarországi szlovákok sosem voltak csehszlovák állampolgárok!

 

Viszont a Felvidéken tett látogatásuk után nehéz volt „nemet” mondaniuk. Nem vitás tehát, hogy nem a „Hív az anyaföld a szlovák anyácska!” szólama vette rá őket a költözésre, hanem a jobb élet reménye. De mégsem „haza” mentek! Nem korponai, gyetvai, murányi dombok világába, nem a Fátra vagy a Zólyom erdő völgyeibe való repatriálásról, hazatérésről volt szó, hanem a Trianonban Csehszlovákiának adományozott és emberemlékezet óta magyar lakta tájak városaiba való beköltözésről. – Ahol a törvény /Beneš-dekrétumok/ által adott „jogok” alapján birtokba lehetett venni a vagonokba parancsolt, elhurcolt, kitelepítésre ítélt, vagy eltűnt, eltüntetett magyarok elvett házait, portáit, vagyontárgyait.

 

A magyar kormány nem fejtett ki propagandát. A CSÁB sértő tevékenységével és propagandájának túlzásaival kapcsolatban a Nagy Ferenc-kormány 1947. március 21-én hivatalos nyilatkozatot adott ki, amely a következőt tartalmazta.

 

„ A magyar kormánynak mindig az volt az álláspontja, hogy szabadon távozhat az, aki az országot el akarja hagyni. Teljes és hiánytalan jogvédelemben részesül az, aki Magyarországon akar maradni. Magyar állampolgárt, sem most sem utóbb nem fognak erőszakkal az ország elhagyására kényszeríteni.

 

Magyarország területén minden magyar állampolgár törvényeink védelme alatt áll és állni fog a jövőben is!”

 

 

A BEILLESZKEDÉS

 

 

A Békés megyébe, a Pilisbe, Nyíregyháza környékére érkező családokat meglepetésként érte, hogy szlovákok – akkor ők magukat tótoknak mondták- közé kerültek. Békéscsabán a Jaminai városrészben zárt közösséget alkottak. Nehezítette a helyzetet, hogy sokan az idősek közül magyarul alig értettek, alig beszéltek. Így a bizalmatlanság hangulata uralkodott.

 

A felvidéki magyarok abban a hitben éltek, hogy magyarok között lesznek. Ez nem így lett! Újabb csalódás! A Felvidékről a szlovákok miatt tették ki őket, most meg közéjük kerültek! - mondogatták akkor.

 

Az itt maradó szlovákokat pedig a CSÁB agitátorai az érkező felvidéki magyarokkal ijesztgették. Így az érkezésük után bizalmatlanul nézegették egymást.

 

A hangulat csak lassan oldódott. Elkezdték a beszélgetést, majd egymás segítését.

 

Békéscsabán sokan találtak otthonra Jaminában. Szinte minden utcában megtelepedtek,  de főleg a: Máriássy, Mátyás király, Wágner, Nagy S., Bercsényi, Boczkó, Zsigmond, Tompa, Bem, Gyöngyösi, Bessenyi utcában voltak.

 

Szintén sok család talált otthonra a város másik részén a VI. kerületben: a Lórántffy, Schweidel, Rövid, Mokri, Körösi, Lenkey, Kemény, Honvéd, Sztraka utcákban valamint az Északi és Déli soron.

 

Néhányan a Thurzó, Degré utcák környékén maradtak.

 

„Az 1945 után kiadott beneši-dekrétumok és végrehajtásuk kimerítik az emberiség elleni bűntett tényállását.” (Izsák L.) Azt hiszem a gondolat kiegészíthető azzal, hogy azok, akik e borzalomnak a végrehajtását bármi módon elősegítették bűnrészesnek mondhatók.

 

„A dekrétumok szelleme sajnos még ma is él és negatív irányba munkál. Visszavonásukat sem Csehszlovákia, sem utódállamainak vezetői nem kezdeményezték. Elmaradt a bocsánatkérés. Ennek az erkölcsi jóvátételnek pedig már régen elérkezett az ideje.” (Izsák L.)

 

Barcs Józsefné született Csizmadia Margit

 

FEL