Az igazmondó juhász és az aranyszőrű bárány című mese írója, Zalán Tibor úgy véli, a költészet és a fantasztikum határán mozgó magyar népmesekincset a kortárs szerzőnek nem szabad felhígítani. A József Attila-díjas költő, a Jókai Színház dramaturgja a zenés mesejáték február 18-ai ősbemutatójával kapcsolatban azt is elmondta, hogy a gyermek- és a felnőtt közönséghez szóló darabnak egyformán érdekesnek, izgalmasnak kell lenni; és azzal a színházi előadással, amely igazán megragadja a nézőt, okostelefon, laptop, tablet nem tud versenyezni.
– A magyar népmesék világa és az igazságos Mátyás király legendája mire „kötelezi” vagy mire inspirálja a kortárs szerzőt, ha a mai gyerekeknek ír mesét?
– Feltétlen hűségre, és önmaga megvalósítási szándékainak a visszafogására kötelezi. A népmesék sok-sok mesélőn és ezeknek a sokszorosára tehető mesét hallgatón átszűrt, szinte végleges, a végletességig zárt szövege a szerkesztettségi tökéletességet közelíti meg. Ezt a rendkívül ökonomikus, ugyanakkor állandóan a költészet és a fantasztikum mezsgyéjén át-vissza mozgó világot egyszerűen emberiség elleni merénylet felhígítani, szétbarmolni akár egy koncepció, akár a modernitással járó dekonstruktív divatok miatt. A másik fontos megjegyzése a kérdésben, hogy itt egy olyan királyról van szó, akit a magyar nép, fantáziájában, az igazságossággal köti össze; ő testesíti meg a néptudatban a „jó királyt”. Miközben tudjuk, hogy jó király, a szó erkölcsi értelmében, nincs, hogy a valóság, nevezzük történelemnek az ezt megközelítő tudományt, megcáfolni látszik Mátyás király „jó”-ságát is. De ez már egy másik konyhaasztal másik dagadó tésztája. Feltétlenül inspiráló ebben a mesében – mint minden igazán jó mesében – a történet kortalansága. Megmagyarázom. A juhász-mese a magyar reneszánsz idejéhez köthető, de mesemorfológiai szempontból ugyanolyan időtlen, vagy időn kívüli, mint bármelyik más népmese. Történetesen, ha nem Mátyásnak hívnák a királyt, nem történnék semmilyen komolyabb sérülés magán a mesén. Ráadásul, esetünkben nem a király a főszereplő, hanem a juhásza, nem Mátyás az igazmondó, hanem az ő pusztán furulyálgató szolgája. És feltétlenül inspirálónak kell lennie a szerző felé annak, hogy a vékonyka meseszálat egész délelőttöt-délutánt betöltő cselekményes mesévé bővítse ki a nélkül, hogy változtatna az eredeti történeten, vagy, urambocsá, meghamisítaná azt.
– Mi a különbség, mennyiben más a meseírás és a felnőtteknek szánt darab megalkotása?
– Látszólag – és valójában – semmi különbség nincs. Lényegtelen hülyeségeket lehetne elősorolni erre a kérdésre, úgymint: kevesebbet lehet gyerekdarabban káromkodni, egyszerűbbnek kell lennie a szüzsének, nem lehetnek benne riasztó-ijesztő effektusok sem nyelvileg, sem a cselekmény szerint, jónak kell lennie a végkifejletnek… A kérdés azonban ennél fontosabb és összetettebb. Nem is a meseírásnál ragadnám meg a felvetését, mert a mesét a legtöbb (egészséges) felnőtt és minden gyerek (mert még mentálisan egészséges, nem rontotta el a társadalom…) egyaránt szereti. Hanem ott, hogy más korosztályok más igénnyel ülnek be a színházba. Nekem – ebben az esetben – arra kell koncentrálnom, hogy a gyerekek elvárásainak feleljen meg az általam színpadra átrakott, egyébként, valamennyiük számára már ismert, mese. Érdekesnek kell lennie (maradnia) a történetnek, erősebb vonalakkal megrajzoltnak a jellemeknek; akár a romantikáig visszahátrálva kétpólusúvá kell tenni a színpadot, a jók és a rosszak két oldalává, végig fenn kell tartani a feszültséget; ki kell alakítani a játék elején a várakozást a nézőtéren ülőkben, és ezt csak a fináléban szabad kioltani; nyelvileg változatosnak, de rendkívül szabatosnak kell lennie az elhangzó szövegeknek (ami a teljes nyelvkészlet felhasználását jelenti, beleértve természetesen, szükséges vagy indokolt esetben, a szleng, a jassznyelv, akár az argó használatát is…); nem nélkülözheti a szöveg, így a színpad sem, a humort, mind nyelvi értelemben, mind jellem- és helyzetkomikum értelmezésben is; biztosítani kell a gyerekek számára a szereplőkkel való azonosulás, illetve az azoktól való elhatárolódás lehetőségét… hosszan sorolhatnám, mi a különbség a kétféle elvárásnak megfelelő kétféle írásmód között, de én az egyezést tartom a legfontosabbnak: mind a gyermeknézőt, mind a felnőttet, komolyan kell venni, annak a tudatában kell írni mindkettőnek, azzal a felelősséggel, hogy a megnézés napján azt viszik magukkal haza, amit a színpadról kapnak, úgy változnak vagy formálódnak a lelkükben, viselkedésükben, ahogyan a nagyon is nem direkt színpadi intenciók számukra azt kívánatossá teszik, sugallják.
– A legkisebbek már tableten, laptopon nőnek fel, jó esetben, ha a szülők olvasnak nekik, látnak mesekönyvet. Hogyan lehet ezeket a gyerekeket színházba csábítani, ott elvarázsolni?
– Én jobbnak látom a helyzetet! Rengeteg új és jó kortárs mesekönyv van piacon, és a klasszikus mesék teljes tárháza hozzáférhető a gyerekek és az őket még irányító szüleik számára. Az a tapasztalatom, hogy a gyerekekben, ha egészen kicsi koruktól megfelelően foglalkoznak velük, igénnyé válik a mese és vers befogadása, mindennapi kenyerünkhöz hasonlóan mindennapi versük és meséjük megadását kérik a szüleiktől, nagyszüleiktől. (Zille és Zalán unokám minden este, lefekvés előtt, megnéz két, általuk választott diafilmet – egy régi vetítőmasinának hála –, ezt követően egy-két mesét és néhány verset hallgat meg a napot lezáró esti imádság előtt, s ha mindez megvan, nyugodtan és megbékélve hajtja álomra kicsi fejét.) Tudom, nincs ez így mindenhol. De így, vagy hasonlóan kellene lennie! Valamennyi gyerek szereti a modern technika csili-vili kütyüit. Okostelefon, tablet, laptop. Ez önmagában nem rossz, mi több, természetes, ha! Ha ezeket annyit és arra használják, amennyi és ahogyan az épülésüket szolgálják. A szülők és óvónénik, illetve tanító- és tanárnők-bácsik feladata és felelőssége, hogy a gyerek eljusson a színházig. Ha bent van, onnantól kezdve már mi jövünk, itt kezdődik a mi felelősségünk. (Ölni tudnék, amikor meghallom – mert valahol a színház terében figyelemmel követem az előadásokat – a pisszegő óvónőket és tanítókat, tanárokat a nézőtéren. Nem az ő dolguk fegyelmezéssel lekötni a gyerekeket! Ha az előadás nem viszi magával őket, hiábavaló és fölösleges mindenfajta pisszegés. Márpedig, ha a gyerekek – akár hangosan is – egymással akarják megosztani az élményüket – minden gyerek másként reagál ugyanarra az erős ingerre –, ne utasítsák a „felügyelők” rendre őket. Azaz, a rájuk ügyelő pedagógusok ne váljanak felügyelőkké, váljanak kísérőkké inkább, akiknek akkor nő meg a szerepe, amikor vége az előadásnak, és következik az élményfeldolgozás közösen, vagy kinek-kinek magában.)
– Az igazmondó juhász és az aranyszőrű bárány zenés mesejátékként kerül színpadra. Milyen költői és zenei eszközöket vetnek be az alkotók, hogy elvarázsolják a gyerekközönséget?
– A mostani Mátyás-darab megírásakor én a nyelvi megragadást tartottam a legfontosabbnak. Tudom, hogy a gyerekek szeretik a rímes-csengő megoldásokat, de nem a kötött vers kattogását, a színpadról, ezért makáma-szöveget alkottam meg, azaz, rímes prózában beszélnek a színpadon, ami a természetes beszéd és a költői beszédforma között van; mondjuk úgy, hogy egyfajta mesenyelv. A másik nagy csáberő, valahány ilyen jellegű előadás esetén, a zene. Valamennyi gyerek felkapja a fejét, ha megszólal a színpadon, a zene, ha megszólítja őket, és szeretik hallgatni, értelmezni az onnan feléjük küldött énekeket. Esetünkben Szarka Gyula, a hihetetlenül, ám teljesen megérdemelten népszerű Ghymes együttes énekes-zeneszerzője volt felelős a zenék megírásáért; hosszú hónapok közös munkájával olyan zene született, amely egyaránt kielégíti mind a gyermekközönség, mind az őket színházba elkísérő felnőttek igényeit. Ha e kettővel, nyelvvel és zenével magunkkal tudjuk, már a nyitó jelenettől fogva, ragadni a nézőtéren ülő gyerekközönséget, akkor nincs megállás a fináléig, mert a cselekmény mozgalmas, a díszlet izgalmas, a jelmezek színesek, a színészek jók és lelkesek… Kérdem én, milyen okostelefon, laptop vagy tablet tudhat ezzel versenyezni.
Niedzielsky Katalin
