Feleségem a minap büszkén, üdvözült vigyorral az arcán várt otthon. Nem mondhatnám, hogy mosolytalanul telnek a napjaink, de azért az ilyen, az arcizmokat igencsak megmozgató gesztusok nem feltétlen gyakoriak. Annyira már ismerem, hogy tudtam, itt bizony egy lelet, sőt, egy felfedezett kincs van a képben. Nyilván nem valamely ásatáson talált ókori érték okozott ekkora örömet, hanem néhány ruha, a gyereknek is és neki is.
– 700 forint volt! – tette hozzá a showcase után, mintegy ultima ratioként. 700 jó magyar forintból a gyerek kapott egy lapos vadászsapkát, egy nyári kezeslábast, anyuka pedig két nadrágot. Ezt a jeles találatot nekem is el kellett ismernem, és amint néztem, ahogy a kedves a mosógépbe pakolja az új darabokat, hirtelen régi emlékképek tolultak elmémbe. Ahogy korábban már jó néhány alkalommal, most is egy általános iskolai, vélhetően fel nem dolgozott mentális ereklye derengett fel lelki szemeim előtt.
A kétezres évek elején nagy butikmánia volt. Aki csak tudott, butikot nyitott, aki meg nem tudott, az ott vásárolt. Aki pedig ott sem tudott vásárolni vagy egyszerűen csak nem ott akart, annak két alternatíva maradt: a kínai és a turi. Anyám nem volt butikos típus, kínais meg aztán végképp, úgyhogy – többnyire – maradt a turi. Az, hogy mibe öltöztetik, a gyereket sokáig nem érdekli, hisz van neki jobb dolga is: szaladgálni, kergetőzni, kúszni-mászni, illetve ezek végtelen számú variációi és permutációi. A butikvilág és vele a "menőbb" márkák megjelenésével azonban furcsa lelki torzulások jelentkeztek egyes családokban, ennek a mételynek a hatásait viszont én is csak évekkel később értettem meg a maga valójában. Egyes tünetekkel azonban már áltsulisként volt alkalmam találkozni.
Történt pedig, hogy egy szép, szeptemberi napon, a divat iránt a legkevésbé sem elfogult ötödikesként új lábbeliket kaptam: két pár Buffalo cipőt! Felteszem, hogy jóanyám a kriptovaluta-bányászokat megszégyenítő igyekezete találta meg végül jutalmát, mert azért ilyen márkás cipő ritkán akadt csak úgy. Tetszettek is, kényelmesek is voltak, és egészen újnak is hatottak, így hát másnap az egyik párban indultam suliba, vesztemre.
Volt egy osztálytársam, aki mindig jó cuccokban járt. A különböző, butikosan "újszagú" öltözékek, táskák, cipők minden reggel úgy virítottak rajta, mintha most lépett volna ki a katalógusból. Ez vélhetően azért volt így, mert a kedves édesanyja ezeket a katalógusokat bújta, de erről majd később. Az első szünetben a suliudvaron voltunk, amikor odalépett hozzám a srác, és kicsit gunyorosan megkérdezte: Buffalo cipők? Mondtam, hogy láthatóan azok, mert csak három helyen volt feltüntetve a felségjelzés, a talpával együtt négy.
– Egy Buffalo cipő nem ilyen – jelentette ki "új barátom".
– Pedig ez Buffalo cipő, nézd meg a címkét – válaszoltam, növekvő gombóccal a torkomban.
– Tudom, hogy milyenek az igazi Buffalók, ez valami koppintás – zárta le röhögve a témát.
Én meg ott álltam felmosottan, a régi-új pár Buffalo cipőmben, ami, meggyőződésem szerint, eredeti volt, és legszívesebben azonnal levetettem volna. A suliban azt hiszem egyiket sem hordtam később, még úgy sem, hogy leellenőriztük: igazi Buffalo volt, csak Magyarországon ez a típus nem került forgalomba.
A cipőket idővel kinőttem, a rút letámadást azonban nem heveri könnyen az érzékeny lelkű diák. Említettem bizonyos lelki torzulásokat, amelyek az öltözködés mentén jelentkeztek egyes szülőknél. Azt már az alsóbb osztályokban is láttam, hogy egyesek szinte már görcsösen öltöztették butikos cuccba a gyerekeiket. Ezek az anyukák reggelente többnyire ugyanazt a rítust végezték el a suliban, miközben bekísérték csemetéiket: nagy hangon és széles mozdulatokkal adtak át a kölköknek némi zsebpénzt. Ha pedig valaki nem látta volna, jól hallhatóan hozzá is tették: vegyél magadnak valamit a BÜFÉBEN! Ezzel kapcsolatban értettem meg később, hogy mindez sokkal nagyobb nyomor volt, mint amikor mondjuk egy szerényebb háttérből érkező gyereket "csak" egy-egy puszival, meg otthoni szendviccsel és teával engedtek útjára.
Jó néhány évvel a kapcsolódó sulis élmények után a városban kerekezve többször is láttam az egykoron mindig kiváló ornátust viselő osztálytársaim szüleit. Főleg az anyukák döbbentettek meg: aszott, a korukhoz képest kifejezetten ráncos, cserébe boldogtalan arcokat láttam. Akár írói fogás is lehetne, hogy így ábrázolom őket, pedig senkit nem rajzolok túl: ilyenekké váltak ők, a "butikosok". Nyilván az sem él örökké, aki turizik, ha esetleg valaki az élet vizének nyomait vélte volna felfedezni a turkálóba járás metódusában. Csak mondjuk azokban, akikben nem dolgozott ott annyira a megfelelési kényszer, hogy mindenüket a gyerek jó megjelenésére tegyék fel, mintha egészségesebben vészelték volna át ivadékuk felcseperedését.
Long story short: nincs a turizásban semmi kivetnivaló, sem tizenéves gyerekként, sem harmincas felnőtt férfiként.
Ui.: Kedves Buffalo cipőim! Ne haragudjatok rám, remélem, valaki jó hasznotokat vette!
