Általános iskolába – már amennyiben egyenes vonalú, egyenletes mozgást végzünk – nyolc évet szoktunk járni. Aztán jöhet 4-5 év gimnázium, azután pedig vagy a felsőoktatás vagy a munkavállalás következik: egyik sem szégyellnivaló életpálya. Elmondhatjuk tehát, hogy tanulmányokat általában 12-13 éven át folytatunk, ez pedig – főleg egy gyerek esetében – elég hosszú idő. Biztosan nem vagyok egyedül azzal, hogy egyes "áltsulis" emlékeket legszívesebben a Mariana-árokban uralkodó abisszális zóna gondjaira bíznék. Ám, mint ismeretes, a kínos emlékek időnként a felszínre törnek, de a róluk való megnyilatkozás akár segíthet is a feldolgozásukban.
Öcsém mindössze három évvel fiatalabb nálam, ami nem sok, de az általános iskolában azért mégiscsak jelentékeny. Ennek tükrében meglepő lehet, hogy mindketten átéltünk egy, a másikéra kísértetiesen hasonlító esetet. "Második otthonunkban" régi intézményi hagyomány volt az a jeles nap, amikor névadónkról emlékeztünk meg. Ilyenkor elsőtől nyolcadik osztályig mindenki összegyűlt a művelődési központban, ahol meghallgathattuk iskolánk névadójának élettörténetét, majd az ilyenkor fedezetként (vagy kabalaként?) a helyszínen tartóztatott kései leszármazott elmondott néhány mondatot a tudásszomjas hallgatóságnak. Ez volt a kötelező kör, nem mintha ezen kívül bármi más fakultatív lett volna.
1999-ben én éppenséggel második osztályos voltam, akkoriban még nem birkóztam a kilókkal és egyébként sem voltak nagy problémáim. Bimbózó zenei ízlésemet addigra azért már jelentősen formálta a dallamhangszeres előkészítő, Pajor Tamás az Ámenen keresztül, közvetlenül előtte pedig Süsü, a sárkány, szóval egy meglehetősen szerteágazó kultúrbázisból táplálkoztam. A fentebb említett jeles nap közeledtével a tanítónéniken egyre-másra mutatkoztak a pánik jelei. Persze akkoriban, kis kasu gyerekként ebből nem sokat érzékeltünk, csak annyit, amennyi az ostorsuhogásból végül rajtunk csattant, az viszont megmaradt, mint a paprika a májkrémes szendvicsből. A pánik hátterében az állt, hogy az alsós osztályoknak be kellett tanítani valami mókás táncot, a megfelelő zenével. (Itt jegyezném meg, hogy minden tiszteletem azoké a pedagógusoké, akik ezeket levezénylik – emberfeletti teljesítmény!) Na most, eddig rendben van, a gyerek azt csinálja, amit mondanak neki, nálunk legalábbis akkor nem nagyon volt apelláta. Ami már kicsit problémásabb, az az, hogy végül is milyen koreográfia alapján és milyen zenére készült fel a siserahad.
Szokták mondani, hogy ízlésről nem lehet vitatkozni. Szerintem ez butaság: lehet, sőt kell is – inkább az a kérdés, hogy meddig érdemes. Osztályfőnökünk – mivel rajta volt az ujja a kortárs zenei kultúra ütőerén – úgy döntött, hogy a Neoton Famíliától a Yo Yo című klasszikusra tanít be valamilyen mozgást a számunkra. Ez a dal szerintem már a 80-as években is kellemetlen volt, de az ezredforduló környékén minimum vérgáz:
Ne kérdezd tőlem azt, hogy mire való!
Lássuk csak, kéznél van-e már a yo-yo,
Na gyere, gyere, olyan nyugtató!
Japán és Kína volt az örökhagyó.
Miért kell nagyfiúnak látszani?
Na, gyere, gyere, gyere játszani!"
Mint ismeretes, bármilyen táncról is legyen szó, nem árt, ha az ember a lábát is használja. Esetünkben ez nem teljesen látszott megvalósulni. Hogy azért-e, mert kedves tanítónénink tisztában volt a saját határaival vagy esetleg azért, mert nem akarta, hogy az ügyetlenebbek közül bárki is combnyaktörést szenvedjen, nem tudni. Mi mindenesetre leginkább a kezünket használtuk – ha már ott volt rajta az a nyüves pompom –, koreográfiánkra éppen ezért bátran hihette volna a laikus néző, hogy itt bizony a közlekedésrendészetisek egy sajátos flashmobját látja. Lényeg a lényeg, végül előadtuk magunkat, a pszichoszexuális fejlődésünk sem torzult és persze sikerünk is volt – ugyan melyik másodikost ne tapsolnák meg ilyenkor a szülei, nagyszülei?
Említettem, hogy kedves öcsém is hasonló élményekkel gazdagodott, ugyanebben az intézményben, ugyanezen jeles nap alkalmából, csak pár évvel később. Ő harmadik osztályos volt, amikor a Damoklész kardját tartó csavar meglazult az osztály felett. Nem állítom biztosan, de feltehetőleg akkora sikerünk volt a Yo Yóval, hogy aztán minden tanítónéni akart egy darabot a rivaldából. Az tehát nem volt kérdés, hogy tánc lesz-e, hiszen a koreográfia megvolt hozzá, a talpalávaló viszont még hiányzott. Nos, náluk erős indításként felmerült a Numerakirály, aminek már az eredetije sem volt vizsgadarab a zeneművészetin. A híres-hírhedt moldáv poptrió, az O-Zone gyarmatósító erejű Dragostea din tei című dala egy időben a magyar slágerlistákat is uralta, ezzel mindent elmondva a kor zenei közízléséről. A nótát az Irigy Hónaljmirigy "magyarította" is, de ebből most nem közölnék sorokat.
Hogy öcsémék végül mégsem a Numerakirályra táncoltak, nem az osztályközösségen múlt, a srácok ugyanis ordítva követelték a nevezett opuszt. A tanítónéni lélekjelenléte mentette meg a napot, legalábbis azt hihetnénk. Kicsinyes bosszú is lehetett, esetleg egy titkon, súlyos háttéralkukkal megalapozott marketinghúzás, hogy végül a Gallusz Niki fémjelezte Club 54 slágere, a Mégegyszer lett a befutó. Ha gonoszkodni akarnék, azt mondanám, hogy a tanítónéni a fodrásszalonban kellő alkalommal jutott megfelelő dózishoz a jelzett dalból. Sőt, amennyiben erre a slágerre végül az egész osztályát megtáncoltatta, akár a túladagolást is megkockáztathatjuk.
Öcsém évekkel későbbi, lakonikus visszatekintéseinek körítéseként általában elmutogatta a "koreográfiát", amelyben döbbenten ismertem rá saját táncunk alapmozdulataira. Az alapmozulatot most szó szerint tessék érteni: nem épült rájuk semmi, ezek voltak a mozdulatok. A döbbenetet az is fokozta, hogy ők is hasonló krepp-pompom ornátusban álltak a világot jelentőre, mint ahogy anno mi is felléptünk. Utólag belegondolva talán azért kellettek a pompomok, mert azzal legalább két technikaóra le lett tudva, szóval kellemeset a hasznossal.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy traumaként éltem meg a sztorit, de szerintem öcsém sem rokkant bele. Annyi biztos, hogy nem én lettem a Neoton B-közepe. A kérdés azonban innentől mindig napirenden lesz: vajon mire táncol majd a gyerek az iskolában?
