Miért kellene egy kisiskolásnak a Numerakirályra táncolnia? – jegyzet

2021. április 13. 15:18 | D. Nagy Bence

Miért kellene egyáltalán bármire táncolni, merülhet fel a kérdés. De ha már "legyen tánc", akkor legyen perspektíva is mellé! Nem elég mélyre temetett általános iskolai emlékek következnek.

 

Általános iskolába – már amennyiben egyenes vonalú, egyenletes mozgást végzünk – nyolc évet szoktunk járni. Aztán jöhet 4-5 év gimnázium, azután pedig vagy a felsőoktatás vagy a munkavállalás következik: egyik sem szégyellnivaló életpálya. Elmondhatjuk tehát, hogy tanulmányokat általában 12-13 éven át folytatunk, ez pedig – főleg egy gyerek esetében – elég hosszú idő. Biztosan nem vagyok egyedül azzal, hogy egyes "áltsulis" emlékeket legszívesebben a Mariana-árokban uralkodó abisszális zóna gondjaira bíznék. Ám, mint ismeretes, a kínos emlékek időnként a felszínre törnek, de a róluk való megnyilatkozás akár segíthet is a feldolgozásukban.

Öcsém mindössze három évvel fiatalabb nálam, ami nem sok, de az általános iskolában azért mégiscsak jelentékeny. Ennek tükrében meglepő lehet, hogy mindketten átéltünk egy, a másikéra kísértetiesen hasonlító esetet. "Második otthonunkban" régi intézményi hagyomány volt az a jeles nap, amikor névadónkról emlékeztünk meg. Ilyenkor elsőtől nyolcadik osztályig mindenki összegyűlt a művelődési központban, ahol meghallgathattuk iskolánk névadójának élettörténetét, majd az ilyenkor fedezetként (vagy kabalaként?) a helyszínen tartóztatott kései leszármazott elmondott néhány mondatot a tudásszomjas hallgatóságnak. Ez volt a kötelező kör, nem mintha ezen kívül bármi más fakultatív lett volna.

1999-ben én éppenséggel második osztályos voltam, akkoriban még nem birkóztam a kilókkal és egyébként sem voltak nagy problémáim. Bimbózó zenei ízlésemet addigra azért már jelentősen formálta a dallamhangszeres előkészítő, Pajor Tamás az Ámenen keresztül, közvetlenül előtte pedig Süsü, a sárkány, szóval egy meglehetősen szerteágazó kultúrbázisból táplálkoztam. A fentebb említett jeles nap közeledtével a tanítónéniken egyre-másra mutatkoztak a pánik jelei. Persze akkoriban, kis kasu gyerekként ebből nem sokat érzékeltünk, csak annyit, amennyi az ostorsuhogásból végül rajtunk csattant, az viszont megmaradt, mint a paprika a májkrémes szendvicsből. A pánik hátterében az állt, hogy az alsós osztályoknak be kellett tanítani valami mókás táncot, a megfelelő zenével. (Itt jegyezném meg, hogy minden tiszteletem azoké a pedagógusoké, akik ezeket levezénylik – emberfeletti teljesítmény!) Na most, eddig rendben van, a gyerek azt csinálja, amit mondanak neki, nálunk legalábbis akkor nem nagyon volt apelláta. Ami már kicsit problémásabb, az az, hogy végül is milyen koreográfia alapján és milyen zenére készült fel a siserahad.

Szokták mondani, hogy ízlésről nem lehet vitatkozni. Szerintem ez butaság: lehet, sőt kell is – inkább az a kérdés, hogy meddig érdemes. Osztályfőnökünk – mivel rajta volt az ujja a kortárs zenei kultúra ütőerén – úgy döntött, hogy a Neoton Famíliától a Yo Yo című klasszikusra tanít be valamilyen mozgást a számunkra. Ez a dal szerintem már a 80-as években is kellemetlen volt, de az ezredforduló környékén minimum vérgáz: 

"Bármerre nézek, hódít már a yo-yo,
Ne kérdezd tőlem azt, hogy mire való!
Lássuk csak, kéznél van-e már a yo-yo,
Na gyere, gyere, olyan nyugtató!
 
Háromszáz éves játék már a yo-yo,
Japán és Kína volt az örökhagyó.
Miért kell nagyfiúnak látszani?
Na, gyere, gyere, gyere játszani!"
 
Ez az első két versszak. Mondanom sem kell, hogy semmit nem értettem belőle, az pedig külön deficitet jelentett, hogy eladdig jojó sem akadt a kezem ügyébe soha. A dalválasztáson azért hamar túltettük magunkat, senki nem interpellált, minthogy ezt a szót nem ismertük akkoriban. Az uniformisunk azonban már kényes kérdéseket vetett föl. Zöld, tapadós póló (középen egy leharcolt Mickey egérrel), illetve egy ugyanebből az anyagből készült, combközépig érő rövidnadrág. Gender szempontból biztosan megfeleltünk a követelményeknek: egyformán hülyén néztünk ki benne. Szóval, ott álltunk talpig zöldben a tornateremben, mint valami Greenpeace-kadétek és vártuk a koreográfiát. Nem jött. Jött azonban egy-egy krepp-papírból ácsolt "pompom", amelyet mindkét csuklónkra ráerősítettek. Messziről így valamely egzotikus cserje benyomását kelthettük, bár ez nem volt cél. Emlékszem, hogy különösen feszengtem a pompomok miatt, mert a cheerleading már akkor sem szerepelt a távlati terveim között. De mit volt mit tenni, beálltam a sorba.
 

Mint ismeretes, bármilyen táncról is legyen szó, nem árt, ha az ember a lábát is használja. Esetünkben ez nem teljesen látszott megvalósulni. Hogy azért-e, mert kedves tanítónénink tisztában volt a saját határaival vagy esetleg azért, mert nem akarta, hogy az ügyetlenebbek közül bárki is combnyaktörést szenvedjen, nem tudni. Mi mindenesetre leginkább a kezünket használtuk – ha már ott volt rajta az a nyüves pompom –, koreográfiánkra éppen ezért bátran hihette volna a laikus néző, hogy itt bizony a közlekedésrendészetisek egy sajátos flashmobját látja. Lényeg a lényeg, végül előadtuk magunkat, a pszichoszexuális fejlődésünk sem torzult és persze sikerünk is volt – ugyan melyik másodikost ne tapsolnák meg ilyenkor a szülei, nagyszülei?

Említettem, hogy kedves öcsém is hasonló élményekkel gazdagodott, ugyanebben az intézményben, ugyanezen jeles nap alkalmából, csak pár évvel később. Ő harmadik osztályos volt, amikor a Damoklész kardját tartó csavar meglazult az osztály felett. Nem állítom biztosan, de feltehetőleg akkora sikerünk volt a Yo Yóval, hogy aztán minden tanítónéni akart egy darabot a rivaldából. Az tehát nem volt kérdés, hogy tánc lesz-e, hiszen a koreográfia megvolt hozzá, a talpalávaló viszont még hiányzott. Nos, náluk erős indításként felmerült a Numerakirály, aminek már az eredetije sem volt vizsgadarab a zeneművészetin. A híres-hírhedt moldáv poptrió, az O-Zone gyarmatósító erejű Dragostea din tei című dala egy időben a magyar slágerlistákat is uralta, ezzel mindent elmondva a kor zenei közízléséről. A nótát az Irigy Hónaljmirigy "magyarította" is, de ebből most nem közölnék sorokat.

 

 

Hogy öcsémék végül mégsem a Numerakirályra táncoltak, nem az osztályközösségen múlt, a srácok ugyanis ordítva követelték a nevezett opuszt. A tanítónéni lélekjelenléte mentette meg a napot, legalábbis azt hihetnénk. Kicsinyes bosszú is lehetett, esetleg egy titkon, súlyos háttéralkukkal megalapozott marketinghúzás, hogy végül a Gallusz Niki fémjelezte Club 54 slágere, a Mégegyszer lett a befutó. Ha gonoszkodni akarnék, azt mondanám, hogy a tanítónéni a fodrásszalonban kellő alkalommal jutott megfelelő dózishoz a jelzett dalból. Sőt, amennyiben erre a slágerre végül az egész osztályát megtáncoltatta, akár a túladagolást is megkockáztathatjuk.

Öcsém évekkel későbbi, lakonikus visszatekintéseinek körítéseként általában elmutogatta a "koreográfiát", amelyben döbbenten ismertem rá saját táncunk alapmozdulataira. Az alapmozulatot most szó szerint tessék érteni: nem épült rájuk semmi, ezek voltak a mozdulatok. A döbbenetet az is fokozta, hogy ők is hasonló krepp-pompom ornátusban álltak a világot jelentőre, mint ahogy anno mi is felléptünk. Utólag belegondolva talán azért kellettek a pompomok, mert azzal legalább két technikaóra le lett tudva, szóval kellemeset a hasznossal.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy traumaként éltem meg a sztorit, de szerintem öcsém sem rokkant bele. Annyi biztos, hogy nem én lettem a Neoton B-közepe. A kérdés azonban innentől mindig napirenden lesz: vajon mire táncol majd a gyerek az iskolában?

 

További programok »

Publicisztika

"Hinni kell magunkban" – Szili Nóra tartott előadást a Csabagyöngyében

Július 23-án délután rendezte meg az Egyensúly AE Egyesület és a Békéscsabai Városfejlesztési Nonprofit Kft. konzorciumban a Munka, Család, Egyensúly című sajtótájékoztatót, amelyet ugyanezzel a címmel ellátott előadás sorozat követett a Csabagyöngye Kulturális Központban. A rendezvényt Herczeg Tamás országgyűlési képviselő nyitotta meg.
2021. július 23. 17:39
FEL