Ötödik osztályos koromban általános sulit váltottam. Az új intézménybe – amire egyébként a mai napig jó szívvel gondolok vissza – nagyszámú roma gyerek is járt. A cigány és nem cigány srácok között akkoriban erőteljes hatalmi harcok dúltak, elsősorban a zene mentén. Anélkül, hogy valamiféle suta szocio-cikket akarnék kanyarítani, elmondhatom, hogy a címben is említett két (egyébként már akkor is meglehetősen tág) stílus úgy feszült egymásnak, mint a Montague és Capulet-házak Shakespeare drámájában.
Rögtön megérkezésem után – amidőn épp egy szünetet próbáltam túlélni az iskolaudvar sarkában – megtalált a kérdés: te mi vagy, repper vagy rokker? Hirtelen nem tudtam, hogy mit válaszoljak, de végül elegánsan kivágtam magam: hát repper is, meg rokker is vagyok! Valamiért hittek nekem (talán a kerek, joviális arcom miatt), így a rendszabályozás elmaradt. Merthogy ez ott és akkor életbevágó kérdés volt.
A rokkerek általában talpig fekete cuccban, Slipknotos, Kornos, Metallicás, stb. pólokban jártak. Bő nadrágjaikról ilyen-olyan láncok lógtak kiegészítőként. Nekem is bő volt a nadrágom, csak én ki is töltöttem résmentesen, és miután az előbb felsorolt attribútumok egyike sem volt rám jellemző, jogosan merült fel a kérdés, hogy én akkor most hova is tartozom. Mert hát reppernek sem néztem ki! Aki pedig nem azonosul valamelyik, a másiktól élesen elváló identitással, az hamar indexre kerülhet. Fineszes válaszom rövid időre ugyan megnyugvást szerzett, én mégis nyomorultul éreztem magam, a "hova álljanak a belgák" kérdésköre ugyanis nehéz batyuként húzta a vállamat.
Mert hát nem voltam én sem repper, sem rokker! Tizenéven keresztül jártam zeneiskolába, így a klasszikus zenei világ ugyanúgy körülvett, mint a könnyűzene. Természetesen egy ötödik osztályos még nem rendelkezhet kikristályosodott ízléssel nagyjából semmivel kapcsolatban – még ha konstans hatások is érik huzamosabb ideig –, de önérzete azért még lehet, és az nekem is volt (van). Ahogyan azt legutóbb is megírtam, ízlésről szerintem lehet és kell is vitatkozni, ámde amikor az ember éppen a testi épségét védi, akkor azért képes engedni a huszonegyből.
Nemrég betöltöttem a harmincadik évemet. Manapság is sok zenét hallgatok, de már közel sem annyit, mint boldogult úrfikoromban. Tizenévesként az ember – talán kamaszos szorongásai okán is – előszeretettel adja át magát az úgynevezett spleennek, ami az angol költők jelentős részét tavak és mocsarak partjára, a franciákat meg az abszint mellé kergette. Egy stílusilag egészen jól körülhatárolható időszakomat valamikor a gimnázium közepére datálom, ezt ma a "zenébe temetkezési vállalkozásnak" hívom: brit gitárzene, leginkább indie előadók. Ami apáinknak a The Beatles, az nekem az Arctic Monkeys. (Jó pár akkori kedvenc még ma is pörög a Spotify-on.) Igazán kemény zenéket sosem hallgattam, rendszeresen legalábbis biztosan nem, szóval rocker sosem vált belőlem, de egy időben nagyot ment a rap, főleg a hazaiak: Akkezdet Phiai, SÉF, Funktasztikus, Gege – a lényeg a minél magasabb szintű nyelvi megoldások, a játékosság megléte volt. (Úgyhogy aki szerint a rap csak a zenélni, énekelni nem tudó tufa gyerekek műfaja, az gyorsan keressen rá az előbb említett úriemberekre!) Egyébként teljesen kimaradt, jobban mondva sosem érdekelt az a szcéna, ami miatt a fiatalok meg-megkarmolták egymást az általános iskolában: 50 Cent, Eminem (meg ugye a D12), a Wu-Tang vagy a Cypress Hill.
Milyen érdekes, hogy ha most, ennyi év után ismét nekem szegeznék a kérdést, akkor sem tudnék mást mondani, mint amit anno sarokba szorítva kinyögtem: repper is, meg rokker is vagyok – csak a szónak nem szoros értelmében. Mert az igaz, hogy a stílus maga az ember (lásd: útszéli stílus - útszéli ember), csak már most nem dobozolnám be magamat pusztán azért, hogy x érdekképviseleti csoport ne hozzon az élettel csak korlátozottan összeegyeztethető állapotba. De ha azt kérdeznék, hogy milyen zenét szeretek, akkor azt válaszolnám, hogy a jót. (Ezen kívül legyen tánc!)
Mert a jó zene mindegyik (na jó, majdnem mindegyik) stílusban ott van, és ha most visszamehetnék az időben, hogy találkozzam azzal a kis kövér, joviális arcú, ötödikes önmagammal, egészen biztos, hogy azt mondanám neki: bátran feszegesd a határaidat, hátha hamarabb találsz rá azokra a gyöngyszemekre, amelyek azokon a nehéz időszakokon átsegítettek.
