Harmincöt évvel ezelőtt lett ezüstérmes a magyar bajnokságban Békéscsaba női kézilabdacsapata. Ez az eredmény az eddigi legnagyobb sikere volt az együttesnek. Erről a 7.Tv Aktuális című műsorában Paláncz Györggyel, a klub mai elnökével és Tobakné Pasek Magdolnával, az 1982-ben bajnoki ezüstérmes Békéscsabai Előre Spartacus egykori játékosával beszélgetett Szabó Rita műsorvezető.
Paláncz György: Példaként szolgálhat a 35 évvel ezelőtti csapat második helye
– 35 évvel ezelőtt egy nagyon nagy sikert ért el a kézilabdacsapat. Mit jelenthetett ez akkoriban?
– Ez valóban hatalmas siker volt, hiszen olyan együttes – a Vasas – mögött lett akkor a Békéscsabai Előre második, aki abban az időben BEK-győztes volt. A BEK a mai BL-nek megfelelő verseny, tehát az egyik legerősebb, sőt, nem az egyik, hanem a legerősebb csapat mögött sikerült akkor az ezüstérmet megszereznünk a magyar bajnokságban.
– Hogyan jött az ötlet, hogy köszöntsék a 35 évvel ezelőtti nyertes csapat tagjait? Miért tartották fontosnak ezt?
– Körülbelül két hónappal ezelőtt vállaltam el az elnöki feladatok elvégzését a klubnál. Akkor az egyik cél az volt, hogy próbáljuk meg ápolni az Előre hagyományait, és tegyünk meg mindent annak érdekében, hogy intenzív és állandó kapcsolatban legyünk azokkal a játékosokkal, akik nagyon sokat tettek a békéscsabai kézilabdázásért. Később egyébként sokan sportszakemberek lettek. Elkezdtem vizsgálni, hogy milyen események voltak az elmúlt időszakban, amit föl tudunk eleveníteni, és adta magát a 35 éves évforduló. Ezért gondoltuk azt, hogy meghívjuk az egykori játékosokat egy mérkőzésre, és köszöntjük őket a siker harmincötödik évfordulója alkalmából.
– Azelőtt volt már hasonló kezdeményezés, hogy valamilyen évforduló kapcsán összehívtak egy csapatot, vagy megünnepeltek egy másik jeles évfordulót?
– Öt évvel ezelőtt volt, amiről tudok, amikor szintén az ezüstérmes csapatot köszöntötték a városi sportcsarnokban.
– A régi játékosok milyen példát állíthatnak a mostani játékosok elé?
– Azt gondolom, hogy az a teljesítmény mindenki számára inspiráló lehet, hiszen ezüstérmet elérni az egyik legerősebb bajnokságban az egy nagyon komoly érdem. A fiatalok előtt példaképként jelenhetnek meg ezek a játékosok is. Különben nagyon sokan edzőként is dolgoztak a későbbiekben, és szintén nagyon szép eredményeket tudtak elérni. Mindenféleképpen jó, ha tartjuk a kapcsolatot az elmúlt időszakban sikereket elért játékosainkkal.
– Ön is említette, hogy fontos a klub életében a hagyományápolás. Hogyan próbálják átadni a régi kézilabdajátékok hagyományát a mostani fiataloknak?
– Szeretnénk bevonni őket esetlegesen az edzésmunkába. Többükkel beszéltem már arról, hogy tudnának-e feladatot vállalni. Nyilvánvalóan nem feltétlenül arra gondolok, hogy nap, mint nap edzést tartsanak, de esetleg egy-egy alkalommal, hetente egyszer-egyszer az egyéni felkészítésben nagyon sokat tudnának tanulni tőlük a mai fiatalok.
– Lehetséges-e, hogy a régi játékosok jelenléte befolyásolta a lányok teljesítményét? Nyertek akkor a lányok, nagyon sokan izgultak már, és várták ezt a győzelmet. Ön mit gondol erről?
– Mindenféleképpen fontos volt a jelenlétük, hiszen olyanok előtt játszani, akik szintén nagy játékosok voltak a korábbiakban, az nagyon felemelő lehet. Meg is szerették volna mutatni nekik, hogy mi is tudunk szép eredményeket elérni. Kértem is őket utána, hogy lehetőség szerint gyakran, sőt akár ha tehetik, minden mérkőzésre jöjjenek ki.
– Fontos a buzdítás ilyenkor? Amikor játékosok ülnek a lelátón is, ők szakmai szemmel tudják nézni a meccset. Ez adhat egy pluszmotivációt számukra?
– Azt gondolom, hogy igen. Természetesen a meccs után tudnak beszélgetni, és tapasztalatot cserélni. Elmondhatják egymásnak a véleményüket. Az MTK elleni mérkőzésünkön nagyon sokan látogattak ki a meccsre. Nagyon hangulatos volt a mérkőzés, jó közönség előtt játszhattunk. Így minden adott volt ahhoz, hogy tényleg sikeresen tudjuk venni ezt az akadályt.
– Ön pár hónapja tölti be az elnöki tisztséget. Milyen célkitűzései vannak a jövő tekintetében?
– Alapvetően három fontos célt tűztem ki akkor, amikor elvállaltam ez a feladatot. Az egyik az volt, hogy próbáljuk meg stabilizálni a felnőtt csapat helyzetét, hiszen két hónappal ezelőtt nem volt győzelmünk. Most sikerült ezt is megszerezni, azt gondolom, hogy jó úton haladunk. Az elmúlt időszakban vezetőedzőt cseréltünk, új játékos érkezett, és terveznénk azt, hogy lehetőség szerint tovább erősítsük a keretet. Ez sajnos nem egyszerű feladat ilyenkor év közben, hiszen azok a játékosok, akik esetleg segíteni tudnának, már le vannak kötve. De azt gondolom, hogy sikerülhet mégis megtalálni azt, akivel tovább erősödhetne az együttes. A másik nagyon fontos célkitűzés az utánpótlás nevelésének az új alapokra helyezése, szervezése. Hiszen Békéscsaba, illetve a Békéscsabai Előre NKSE fantasztikusan jó játékosokat adott már a korábbiakban. Több válogatott játékos nevelkedett itt. Az utánpótlásbázisnak meg kell maradnia, és lehetőség szerint fejlődnie kell. A harmadik pedig a hagyományokra való építkezés, a hagyományok tisztelete, amelyről beszéltünk is.
Tobakné Pasek Magdolna: Küzdöttünk egymásért és bíztunk egymásban
Tobakné Pasek Magdolnával, az 1982-ben bajnoki ezüstérmes Békéscsabai Előre Spartacus egykori játékosával folytatjuk.
– Hogyan fogadták Önök, az egykori csapat tagjai a meghívást erre a köszöntésre?
– Nagyon jó érzéssel tölt el bennünket, hogy az egyesület szívén viseli, és megünnepli velünk együtt ezt a jeles eseményt. Mindezt legjobban az bizonyítja, hogy a csapatból mindenki itt volt. Helyesebben meg kell emlékeznünk Rácz Gyöngyikéről, aki sajnos időközben, nagyon fiatalon meghalt. Még egy játékostársunk nem volt jelen, aki Angliában dolgozik.
– Ez is azt jelzi, hogy a mai napig nagyon lelkesek a régi csapattagok, és örömmel fogadják a felkéréseket, meghívásokat. Milyen érzés volt újra pályára állni a csabai közönség előtt?
– Nagyon jó érzés volt. Annál is inkább, mert amikor mi játszottunk, még nem volt ilyen szurkolói tábor, mint ami most rendszeresen kint van a mérkőzéseken. Nagyon felemelő volt az ünneplés, mert mi akkor kis csarnokban játszottunk, nem volt ennyi néző.
– Mennyire tartják a kapcsolatot egymással az egykori játékosok?
– Úgy gondolom, minden jó eredményt elérő csapat akkor tudja megvalósítani a céljait, hogyha összetartó közösséget alkot. A mi helyzetünkben egy kicsit könnyebb volt, mert zömében itt élünk Békéscsabán. Tehát egy-két játékosunk jött vidékről, de szívesen jöttek ők is. Nagyon jó volt a közösségünk, és a mai napig tartjuk a kapcsolatot. A csabaiakkal szinte hetente, de két-három hetente biztos, hogy találkozunk. Össze-összefutunk, és akkor elmeséljük, mi történt velünk. A vidékiekkel pedig telefonon és a facebookon beszélünk.
– Nagyon erős csapat volt az Önöké ’82-ben. Mi volt a legnagyobb erőssége a csapatnak?
– Majdnem mindenki, aki a csapatban játszott, a megyéből való volt. Valahogy nagyon erős volt a kötődésünk a megyéhez, a városhoz, és nagyon-nagyon szerettünk edzeni. Szerettük egymást, küzdöttünk egymásért, és bíztunk egymásban. Tudtam, hogy ha például ha esetleg nekem nem megy olyan jól, akkor bízhatok a kapusunkban, bízhatok a többi játékosunkban. A másik, hogy egyénileg is nagyon képzett, jó játékosokból állt a csapatunk. Csulikné Bozó Éva százharminckétszeres válogatott, Hankóné Jakab Gabinak pontosan nem tudom a válogatottsága számát, ee ő például a ’82-es világbajnoki ezüstérmes csapat tagja volt. Jó csapat voltunk, volt időnk beérni. Most azt látom, hogy a fiataloknak nagyon nincs idejük beérni.
– Ha jól értem, akkor az Önök egyik erőssége az volt, hogy nagyon erős kötelék volt a csapat tagjai között, és emberként is sokat jelentettek egymás számára.
– Igen, ezt bátran ki merem jelenteni. Társult ehhez még, hogy volt egy jó edzőnk. Éreztük, hogy az elvégzett munkának van eredménye. Éreztük magunkban azt az erőt, hogy képesek vagyunk megoldani ezeket a feladatokat.
– Milyen érzés így 35 év távlatából megélni azt, hogy eddig még az utódaik nem tudták ezt felülmúlni?
– Hát igen, nem sikerült, de közelében voltak már. Amikor Csulikné Bozó Éva volt az NB I-es csapat edzője, akkor volt harmadik helyezett a csapat. Örültünk neki.
– Egyébként milyen volt az akkori mezőny? Az ellenfelek mennyire számítottak erősnek?
– Akkor kezdtek a vidéki csapatok inkább megerősödni. Olyan fellegvárak működtek, mint Győr, Dunaújváros, Debrecen. Békéscsaba is mindig fellegvárnak számított. Akkor Pécs és a pesti csapatok igen erősek voltak, kiegyensúlyozott volt a mezőny. Minden meccsen meg kellett harcolni a győzelemért, nagyon kevés olyan mérkőzés volt, mint amit most látunk, hogy a Győr bárkit képes hússzal megverni. Annak idején nem voltak ekkora különbségek. Nem voltak külföldi játékosok egyik csapatban sem, ez pedig most nagyon sokban befolyásolja az eredményeket. Sajnálom, hogy egy-két fellegvár eltűnt a térképről.
– A kézilabda, mint sportág megmaradt-e az Ön életében? Figyelemmel követi-e?
– Én edzőként is dolgoztam 2005-ig. Nagyon szeretem ezt a játékot. Tévén és személyesen is szívesen nézem, amikor el tudok menni a meccsekre, megyek.
– Milyen szurkolóként a pályán lenni, és figyelni a játékosokat? Ön már megtapasztalhatta, milyen ott lent küzdeni a meccsen. Most egy másik szemszögből figyelheti. Mennyivel másabb ez?
– Egy játékos másként éli meg, mint egy néző. Egy játékos nem gondolkozhat a hibán, nem gondolkozhat azon, hogy mit rontott el, neki menni kell, és meg kell oldani a következő feladatot. Semmiféleképpen nem engedheti meg magának, hogy ne koncentráljon. Egy szurkoló meg szurkol. Én szurkoló vagyok, kiabálok, tapsolok. Tehát én szurkolok.
– Mit tanácsolna a mostani csapattagoknak?
– Mindenféleképpen kitartás, mert ez a mai kézilabda, ez nagyon kemény! Itt nagyon sokszor le kell győzze magát a játékos. Ha képes egy játékos arra, hogy legyőzze magát, akkor annak nagyon-nagyon sok eredménye lesz. Ha az ember bízik magában, és az elvégzett munka alapján bízhat az ember magában, akkor sokra képes. Kellenek hozzá a sikerek is. Igazán nem szeretnék ezeknek a lányoknak tanácsot adni. Úgy látom, hogy jó kezekben van a csapat. Az edzőjük jó szakember, ahogy én látom, és jó játékosaink vannak. A helyezés nem reális, nem ilyen hátul kellene állnunk. Több van ebben a csapatban, és bízom benne, hogy kijön. És bent maradunk, biztosan bent maradunk!
